Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Örökkévalóság Egy filozófust megkért egy örökké unatkozó társaságbeli hölgy, hogy magyarázná meg neki az idő és örökkévalóság közti különbséget. Mire a tudós gondolkozva megsimogatta fehér szakállát, és rosszalóan nézett rá a hölgyre: — Asszonyom, ha még én rá is szánnám erre az időt, — önnek egy örökkévalóságra lenne szüksége, hogy megértse. Szerencse Két barát találkozik az utcán, az egyik egy vadonatúj autóban ül. — Mi a csoda, — szól rá a gyalogos, — nem is tudtam, hogy ilyen gazdag vagy. —• Csak szerencsém volt, — feleli az autótulajdonos ragyogva. — A kereskedő fizetésképen elfogadott egy öreg zongorát. ■— Mióta vesznek autókereskedők zongorákat?... — Ó, ezt meg kell értened. Ugyanis fal fal mellett lakunk. ♦ — Papa, mi az a konferencia? — Az egy olyan összejövetel ,ahol a bácsik megbeszélik, hogy mikor jönnek megint össze. — Beleesett a szemüvegem a Dunába. — De uram, ez a Tisza! — Látja, mennyire nem látok szemüveg nélkül! gadhatták volna be a száz és száz hajléktalan éhezőt, akik naponta bekopogtattak házuk ajtaján. így hát egyet sem fogadtak be. De a falat kenyérnél és a meleg zugnál jobban csábított az a gondolat, hogy valamelyik barátomtól egy régi nadrágot kaphatok ajándékba. Az enyém t.i. legkényesebb részén szakadt el amikor egy kalandos szökés alkalmával átbújtam a szeges drótokon. Egy kézzel állandóan ^gni kellett, hogy szét ne nyiljék. Tehát nem haboztam elfogadni Tubák ajánlatát. Másnap reggel elindultunk. Tubák erre az alkalomra torzonborz szakállát is megnyirta és csak egy kis kecske-szakállat hagyott meg. Ez Leninhez tette hasonlatossá, ami nem nagyon tetszett nekem. De mindenesetre méltóságteljes jelenség volt vöröskeresztes karszalagjával. Én szerényen bandukoltam oldalán a műszeres táskával. De nem sokáig bitoroltam az aszisztensi tisztséget. A falu végén letartóztattak. Tubákot átengedték a fontos operáció miatt. De az én közreműködésemet teljesen feleslegesnek ítélték. Átadtam Tubáknak a műszerestáskát és aszisztensi rangomtól megfosztottan beálltam azon közönséges halandók sorába, akiket az őrjárat a börtönbe kisért. Ezek — mint jómagam — azzal vétkeztek a fennálló rend ellen, hogy el akarták hagyni a falut. Ezt pedig semmi rendelet nem tiltotta. A szovjet paradicsomban nem jelölték meg a tilos fákat. De felesleges is lett volna, mert minden fa tilos volt. A parancsnokságon gondosan átkutattak bennünket. Ennek a börtön-játéknak egyik jelentős öröme volt az oroszok számára, hogy minden fogolytól mindent elvettek. Engem ezúttal elégtétellel töltött el a tudat, hogy csak az aszisztensi bizonyítványomat tudták elvenni. Nem volt semmim. A börtönben a szokott ázsiai kényelem fogadott. Egy korcsma pincéjében zártak el bennünket, ahol már mintegy kétszáz személy raboskodott. Férfiak és nők vegyesen. Mindenki keresett magának valami zugot, ahol leheveredhetett. A börtön-élet egyetlen időtöltése az alvás volt. A foglyok már régen nem beszélgettek egymással. Miről is beszélgethettek volna? Múlt életük kényelme, biztonsága, minden örömével együtt már olyan messze volt tőlük, hogy szinte hazugságnak látszott. És kinek volt kedve arra gondolni, hogy mit hoz a jövő? Jobb volt az álom öntudatlanságába menekülni. De ebben a börtönben nem igen lehetett aludni. Az egyik sarokban vajúdott egy fiatal asszony. Férje azt hajtogatta, hogy még szerencse, hogy elfogták őket az oroszok. Mert igy az asszony legalább fedél alatt szülheti meg gyermekét és nem az országúton. Egy hónappal ezelőtt hagyták el Budapestet, hogy az aszszony vidéken élő anyjához menjenek. De a vonat már nem érkezett oda. Azóta vándoroltak faluról-falura, de senki nem fogadta be őket. A másik sarokban egy kilencvenéves öregember haldoklott. Az aggok menhelyéröl hajszolták ki az oroszok. Szegény öreg meg akart védeni egy fiatal apácát, akit az oroszok erőszakos módon kényszerítettek szüzességi fogadalmának megszegésére. Ennek az egyenlőtlen küzdelemnek a során hatalmas pofonokkal és rúgásokkal távolították el a helyszínről. Az egyik orosz merő unalomból utána is lőtt. .A golyó halántékán fúródott be és csak a jó Isten tudja, hogy miért nem okozott azonnali halált. 28
