Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Tubák zavartan hallgatott egy darabig, aztán bevallotta, hogy a banktisztviselő özvegye a Pasaréti-úton lakik. Nem tudja, hogy mi történt vele. Szeretné meglátogatni. Az özvegyasszony egyedül él, minden férfihozzátartozó nélkül. Ezekben a nehéz időkben bizonyára szüksége van segítségre és védelemre. — Tudod, hogy milyenek az oroszok... különösen nőkkel szemben... — Tudom, Tubák. És éppen ezért nem értem, hogyan akarod megvédeni. Nem szállhatsz szembe az egész orosz hadsereggel. Tehát mit akarsz csinálni? Tubák ezen még nem gondolkodott, és nem tudott mit felelni. — Mindenesetre mellette akarok lenni... Akarom tudni, hogy mi van vele... Feltétlenül el kell jutnom Budára... Elmondta, hogy eddig minden kísérlete csődöt mondott. Egyszer elbújt egy orosz teherautóban, de felfedezték. Egy másik alkalommal egy orosz őrmestert szerződtetett, hogy mint rabot kisérje Budára. — Gyáva disznó volt. Amikor egy őrjárat feltartóztatott bennünket, rögtön meglógott. Pedig egy biciklit adtam neki. — Honnan volt biciklid? — Cseréltem egy kiló szappanért. — És honnan szerezted a szappant? Tubák bánatosan nézett rám. Eszembe jutott Kína, és nem faggattam tovább. Elmondta, hogy hivatalos formában is megpróbált Budára jutni. Legalább is ő hivatalosnak tartotta ezt a formát. — Loptam egy orosz bélyegzőt. Ennek segítségével kiállítottam egy Írást magamnak, hogy élelmiszert megyek beszerezni az oroszoknak... Minden rendben lett volna, ha az orosz őrszem, aki elfogott, tudott volna olvasni... De nem tudott... így hát összetépte az írást, és újra börtönbe jutottam... De most alaposan megfontoltam minden eshetőséget... Most biztosan sikerülni fog, mert remek dolgot találtam ki. — Mi az a remek dolog? —• Kiállítottam egy orosznyelvü bizonyítványt, hogy orvos vagyok, és fontos operációra megyek... Tudod, a bélyegző... De most nem a bizonyítványra helyezem a fősúlyt... A legaprólékosabb részletekig kidolgoztam a tervet... Csináltam magamnak egy vöröskeresztes karszalagot... De az még semmi... Szereztem egy orvosi kézitáskát... — Hogyan? — A részletek nem fontosak... Egy barátom engedte át, aki orvos... A kézitáska tele van ócska orvosi műszerekkel... Persze gondosan kismirgliztem őket... így a dolog tökéletes lesz... Biztos, hogy átengednek... Gratuláltam Tubáknak a remek ötlethez, és sok szerencsét kívántam. — Akarsz velem jönni? — Hogyan? — Kiállítok neked egy bizonyítványt, hogy az aszisztensem vagy. Az ötlet csábító volt. A Pasaréti-uton nekem is laktak barátaim. Valakit csak életben találok közülük. Ha egy kis szerencsém van, valahol meghúzódhatok addig, amig az ostrom véget ér. Mégis csak jobb fedél alatt aludni, mint a puszta földön. Pláne télviz idején. Esetleg egy-egy tányér levest, egy darabka kenyeret is tudnak juttatni nekem. Idegen embereknél nehéz volt menedéket találni. Annyi szerencsétlenséget és nyomort láttak maguk körül, hogy már megkeményedett a szivük. De ha még tudtak volna résztvétet érezni, akkor sem fo-Már kezdi? Marika lenkendezve mesél szicíliai nászútjáról hazatérve édesanyjának: — Mikor Tamással fellovagoltunk a hegyre, majdnem szerencsétlenül jártam. A szamár hirtelen csökönyös lett... —* Hogyan? — szól közbe a mama megbotránkozva. —• Már a nászúton? Modern háború Tanító: Ejnye, Péter, már megint elfelejtetted elhozni a tollszáradat. Hogy hívják az olyan katonát, aki fegyver nélkül megy el a háborúba? Péter: Tábornok, tanító bácsi! Optimizmus — Én mindig optimista voltam — vallotta be egyszer egy látogatójának Sir Winston Churchill, az agg angol államférfi, — mikor egy borosüveg félig üres volt, én mindig úgy tekintettem, hogy még félig tele van. ♦ Férj: Csodálatos, de tény, hogy a legnagyobb bolondok mindig a legszebb lányokat veszik feleségül. Feleség: Ó, te hízelgő! A tartós szin 27
