Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Újlaki Miklós: A TÁRNA MÉLYÉN. (Franciaország - 1947.) — Po-rtion! — kiált a vájár, és leteszi a íúrót. A segédvájár és a lapátoló íiúk követik példáját A két lapátoló: Bruno és jómagam hátrább vonulunk, ahol az ácsolat egyik kiálló deszkáján függ a tarisznyánk. A vájár francia, a segédvájár marokkói, Brúnó német hadifogoly, én meg a magyar fajt képviselem. Odafönn a napfényen válaszvonalak ékelődnek közibénk, de itt lenn a föld méhében egyenlőek vagyunk: Szent Borbála fekete katonái egyforma földkukacok. — Te magyar vagy? — kérdezi tőlem Bruno, amikor kényelembe helyezzük magunkat a tárna nedves, szénporos talaján, és hozzálátunk az evéshez. —• Igen! — felelem, miközben beleharapok a kukoricalisztből készült francia kenyérbe. — Paprika van a kenyereden? — Nem. Szénpor. Összenézünk. A bányászmécsek sárgás, álmosító világánál fényesnek látszik izzadt, szénporos meztelen felsőtestünk. Szótlanul eszünk, majd ő töri meg a csendet: — Mióta dolgozol a bányában? — ötödik hete. — Azelőtt mit csináltál? — Konyhai segédmunkás voltam Münchenben, miután kiszabadultam a hadifogságból. A német fiú kezében megáll a bicska. — München... — mondja elgondolkozva. — Öt évvel ezelőtt jártam ott utoljára, öt éven nem láttam Németországot. Azóta jártam mindenfelé: Afrikában elfogtak az amerikaiak, onnan elvittek Amerikába. Voltam Alamában, Indiánéban meg New Yorkban. Aztán ide kerültünk... És lassan öt éve lesz már, hogy fogoly vagyok. — Öt éve? — kérdezem, mintha nem jól hallottam volna. Bólint: — Mi németek sok mindent kibirunk ha kell, de öt év mégis csak nagy idő fogságban... Rács mögött élni, s a rács előtt szines katonák vigyáznak ránk. Mindennap ugyanazokat az arcokat látni... Az idegek lassan már felmondják a szolgálatot. Lassan ragályos betegség lesz nálunk az ingerültség, egymás kölcsönös megutálása. Hiába, Sztálingrádnál odaveszett a bajtársiasság... Befejezzük az evést. A tarisznyák ismét fölkerülnek az ácsolatra, ahol nem fémek hozzá a patkányok. Azután a sinpár között keresztbe fektetem a hengeralakú bányászlámpát, rágyömöszölöm gombóccá gyúrt ingemet, és elnyúlok a sinpár között. Sohase gondoltam volna, hogy ilyen jól lehet pihenni a tárna mélyén félmeztelenül a szénporban. Hirtelen eszembe jut valami: —• Te Bruno — szólok — valamit nem értek. Ha megjártad Amerikát, akkor miért jöttél vissza ebbe az ócska Európába? Nem tudtál volna meglépni az őrizet alól? A német fiú, aki közben szintén nyugalmi állapotba helyezkedett, most hirtelen felül, és észrevehetően megütközve felém fordul: — Miért jöttem vissza?.. .Mert én német vagyok. Az én hazám itt van Európában, és én haza akarok menni a szüléimhez, meg a menyasszonyomhoz. Öt éve nem láttam Németországot, meg a szüléimét. Engem vár Németország, hogy részt vegyek az újjáépítésben. Vár a menyasszonyom, hogy boldoggá tegyem, oltárhoz vezessem, hogy családot alapítsak, gyermekek jöjjenek a világra: az új Németország jövő generációja... Míg beszél, megkövültén bámulom a tárna aláácsolt mennyezetét. Harmadik éve táplált álmaimra, terveimre gondolok... Európára, ahonnan szeretnék sürgősen kijutni, és valamelyik távoli kontinensre, ahol majd szeretnék jövőt alapítani; azután erre a német fiúra, aki Amerikából jött, és abba az országba húzza a szive, ahonnan én szinte fejvesztetten menekültem. Furcsák ezek a németek! Amíg katonaruhában csatangoltak Európa minden részében, szüntelen vidámságukat rokonszenvesnek találta az, aki nem ismerte a mindnyájukat fűtő faji felsőbbrendűség tudatát. És mily bámulatos volt a harci kedvük, ahogyan szinte kibírhatatlan nélkülözésekkel, szenvedésekkel, éhséggel és az orosz téllel küzdve, örömmel teljesítették kötelességüket. És hogy megváltozott ez a példátlan harci kedv és rokonszenvet keltő modor a német haza határain belül! Milyen udvariatlan a külföldiekkel szemben a német rendőr! Milyen únott fölénnyel, pökhendi módon tette ki a szűrömet az egyik müncheni amerikai kaszárnya irodájában trónoló bajor jampec, amikor állás után talpaltam. Milyen pokolbakivánó viselkedésre képes a hazájukat vesztett külföldiekkel szemben a nem is olyan régen még “über alles”-t zengő germán nép!... És most itt, a francia föld gyomrában, ha leverten is, ismét a régi német fiúkkal találkozom :a katonákkal! S milyen csodálatos, hogy még háborút vesztetten is, rongyosan is, szén20
