Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
ladó lépteit az udvaron, aztán csönd lett. Csak a kövér, korán megöregedett boltosné zokogott halkan a pultra omolva, Lidi néne egyik lábáról a másikra tipegett, s egyre ezt sóhajtgatta “bizony lelkem, bizony lelkem... Az urak pedig álltak, és bámultak. Aztán a pap csöndesen kivett egy új fodormentacukrot a papirzacskóból, és azt mondta, halkan: — Megtér a tékozló fiú... A boltosné fejéről lecsúszott a fekete-szürke fejkendő a zokogástól, s szinehagyott ősz haja kibomolva, borzos tincsekben omlott végig a szennyes pulton. Tromka mozdult meg elsőnek. — Fizetni szeretnék — mondta hangosan. S mivel a zokogó boltosné nem hallotta meg, elmondta még egyszer. Hogy ez sem hatott, lassan megkerülte a pultot, s elindult be a lakásba, hogy megkeresse Samut. Az ajtóküszöbön hirtelen megtorpant. Samu, a boltos, ott térdelt a szoba sarkában, arccal a falnak, kövér, piros arcán könnyek csorogtak alá, és monoton hangon imádkozott valami ismeretlen nyelven. A hatalmas nagy darab ember nehány pillanatig úgy állt ott, mint aki nem tudja, mit tegyen. Aztán lassan a kilincs után nyúlt, és behúzta az ajtót. — Imádkozik a zsidó — mondta halkan, döbbenten, csodálkozva — hallott már valaki ilyet? Dominik akkor már ott topogott a Békebíró háza előtti széles kőlépcsőn, hogy leverje a bakancsaira tapadt port. A langyos őszi napsütsében békés volt a piac és tiszta, a szemközti iskolaépületből kihallatszott a gyermekek éneklése, és fönt a Bérc oldalában egy gazdalegény fütyörészve szántott két tarka tehénnel. A Békebíró nagy öreg kőháza csöndes volt és méltóságteljes, csak hátulról, a konyha felől hangzott edénycsörömpölés, ahogy Kicsi Ágnes tett-vett a maga birodalmában. Dominik letette az ajtó mellé a kosarat, a hátizsákot meg a puskát s óvatos tisztelettel lenyomta a nagy súlyos rézkilincset. Bent a homályos kőfolyósó üres volt és hideg. Két oldalt mozdulatlanul álltak a nagy barna ajtók, s a fal mellett egy gazdátlan pad, ahol a várakozók szoktak üldögélni — amikor akadtak várakozók. A leghátulsó ajtó, a konyha ajtaja, félig nyitva volt, és hallani lehetett Kicsi Ágnest dubogni és zörögni az edényekkel. Nem feledhetem én, Soha honnan jöttem. Szalonban is azt hiszem, hogy Kutyánk jár mögöttem. Itt élek köztetek, Hallgatok, beszélek S úgy érzem, távolról néma Népek, barmok néznek. Csüggedés ha elfog, Vágy lepi a lelket: — Must-izű szénán aludni Teheneink mellett. Két karomban halt meg Egy kis borjú hajdan, Bús fejét ringató részvét Él most is karomban. Sose feledem már Végső pillantását, Megismertem mi a szótlan, Tiszta szomorúság. Álmodom, beszélek S szíven körülállja Kerek szemmel nagyapámnak Hétszázhúsz birkája. Ludakkal vitáztam, Lovakkal beszéltem, Szépérzékem ott finomult Tehénkefélésben. Ha simogathatnám Kedvesemnek képét Megérezné kezem madár- Ővó melegségét. Ilyés Gyula. 15 Szegedi Tiszapart. NEM FELEDHETEM ÉN.
