Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6. szám

(Folytatás.)

Fel, Budára, Laczi Endre Számos hadifoglyot indít; Annyi préda, annyi zászló Ritka helyen esik, mint itt.

Rabkötélen a tatárság Félelemtől még mind reszket, És vezekli és óhajtja Fölvenni a szent keresztet.

Hogy elértek Nagy-Váraddá, — Vala épen László napja — Keresztvízre áll a vad faj, Laczfi lévén keresztapja.

Összegyűl a tenger néző Hinni a csodába, melyet Egy elaggott, sírba hajlott Ősz tatárnak nyelve hirdet:

“Nem a székely, nem is Laczfi, Ki Isten soká megtartson: Hanem az a: László! László! az győzött le minket harcon:

A hívásra ő jelent meg, Vállal magasb mindeneknél, Sem azelőtt, sem azóta Nem láttuk azt a seregnél.

Nagy lovon ült a nagy férfi, Arca rettentő, felséges; Korona volt a fejében Sár-aranyból, kővel ékes;

Jobb kezében, mint a villám, Forgolódott csatabárdja:

Nincs halandó, földi gyarló Féreg, aki azt bevárja.

Mert nem volt az földi ember, Egy azokból, kik most élnek: Feje fölött szűz alakja Látszott ékes nőszemélynek;

Koronája napsugárból Oly tündöklő, oly világos! —’’ Monda a nép: az Szent-Lász(ló,

És a Szűz, a Boldogságos.

S az öreg tatár beszédét, Noha kétség nincs felőle, Bizonyítá a templomnak Egy nem szavajátszó őre:

Hogy három nap a sírboltban Lászlót hiába kereste; Negyednapra átizzadva Találtatott boldog teste.

SZENT LÁSZLÓ

— Adjon Isten szép időt mindenkinek — köszönt hátra illendőképpen.

— Nekem is? — visította el magát Lidi néne a háta megett.

Dominik keze. már a kilincsen volt. Hátra se fordult, csak

úgy a válla fölött vetette vissza a szót:

— Neked tapasztanák be macskaszurokkal az ördögök a szádat, vén pletykazsák!

Azzal már kint is volt, s zörögve vágta be maga mögött a boltajtót.

— Hogy a szégyen esne beléd, ilyent mondani egy éltes asszonyról — dünnyögött Lidi néne bosszankodva — sze ha én elmondanék mindent, amit tudok, jaj lelkem, ez a falu szégyeniben a föld alá bújna!

Az urak nevettek.

— Három az igazság! — harsogta Tromka — még egy pohárral körbe, Samu! Kínáld meg a vén boszorkányt is, hátha megfiatalodik tőle!

Samu töltött. Lidi néni orrához emelte a poharat, előbb megszagolta, aztán egyből lehajtotta az egészet.

— Sok mindent látok én, sok mindent hallok én, az igaz — dünnyögte* és apró ravasz szemei a boltost méregették. De csak a jót mondom el, a rosszat soha. Mit ad egy jó hírért, Samu úr?

Samu egy ócska cirokseprüvel kotorta ki a szemetet a polc alól, onnan sandított vissza, bizalmatlanul.

— Micsoda jó hir, éh?

—• Mondjuk, a fiáról... vigyorgott rá a vénasszony, s letette az üres poharat a pultra.

Samu kezében megállóit a söprű.

— Mi? He?

Lidi néni áthajolt a pulton, úgy súgta, titokzatosan.

— Birtalanék őszi gomba után voltak az erdőben tegnap délután. ők látták az úrfit. Az ösvényen ment fölfele a Pásztorok Szállása felé. A vak leány volt vele, tudja az, aki Lukáccsal él odafönt...

Samu kézéből kiesett a söprű. Arca még pirosabb lett, szeme furcsán csillogott. Nehezen jöttek ki száján a szavak.

— Igaz ez? Dehát... miért a pásztorokhoz? Miért nem ide...?

Lidi néne összecsücsörítette a száját, sovány madárfeje oldalra billent.

—■ Hallotta Birtalanné, amikor azt mondta annak a vak leánynak, hogy fél ide jönni. Biztosan haragszik rá az apja, azt mondta...

Samu nagyot ugrott a lakásajtó felé. Megbotlott egy ládában, és fölrúgott egy kosarat, aztán valósággal nekiesett az alacsony ajtónak, s úgy tépte föl, mintha ki akarta volna szakítani sarkostúl.

— Mama! Mama! A Manóka! A Manóka itt van!

A kiabálásra előbújt a konyhából Sára, a boltosné, kövéren, petyhüdten, szomorú sápadt arcán ösztönös ijedelemmel, és nehány pillanatig tétován bámulva hallgatta az ura szakadozott beszédét. Aztán feltört belőle a sírás, és a nyitva maradt ajtón át beszaladt a boltba.

— Lidi néni! Igaz lenne? Bizonyisten? Lidi néni drága, látta a fiamat? Ki látta? Jaj, jaj, jaj, mondja már el, mondja.. .jaj édes egyetlen drága szép fiam, drága okos fiam, jaj, jaj...

S míg a pultra boruló kövér boltosné zokogásai és sóhajtozásai között Lidi néne diadalmasan elmondta újra a maga meséjét, kint a hátsóudvaron hallani lehetett a Samu ordítozását:

— Piluc! Piluc! Gyere gyorsan! Gyorsan! Szaladj föl a pásztorokhoz! Amilyen gyorsan csak tudsz— Keresd meg Manóka úrfit! Mondd meg neki, hogy nem haragszunk reá, dehogy haragszunk! Mondd meg neki, hogy jöjjön haza, jöjjön haza gyorsan! Siess, Piluc, eredj...! '

Hallani lehetett az istállóajtó csapódását, Piluc cigány sza14