Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
minus. Magam beszéltem a háziúrral. Gondnok ur is jól tudja..-. — Tudok én mindent. Legyintés kiséri a szavát. Lenéző, dölyfös legyintés. A gondnok úr, úgy látszik, mindent tud. Talán azt is, amit ő nem. Hogy a megbízható három címhez hiába alázatoskodik be. Hogy nem fog bevásárolni a csarnokban. Hogy házbér se lesz holnap. Süt a nap. A tiszta, éles levegőben szinte porzik a fénylő sugár. Meggyorsítja lépteit. Még utóbb is megelőzi valaki. Kiveszi kabátja zsebéből a cédulát. Először az élesztőgyárba megy. Ott könyvelőre is, raktárnokra is szükség van. Fiatalember fogadja. A cipőjén világosszürke kamásli, a ruhája simára vasalt. Kedvesarcú fiatalember. Megnézi a bizonyítványait. Közben cseng a telefon. „Nem, igazán nem tehetek róla, Mici... Aladárral voltam.., Igen, éjfél felé a Hortense-bárban...“ Levágja a kagylót, és visszaadja az iratait. — A könyvelői állás be van töltve, de ha... — Megelégszem a raktárnokival is. —■ Ezt az üzemvezetővel kell megbeszélnünk. Berreg a csengő. Szemüveges kisasszony jön be előbb, aztán munkáskülsejű férfi. — Nézze Rapcsák, ez az úr a raktárnoki állás miatt jött. A művezető ellenséges tekintetet vet feléje: — Nem úrfélének való az. Mert itt ládákat is kell ám emelni. De még milyen ládákat! —i Szívesen dolgozok. Az üzemvezető közelebb megy a fiatalemberhez: — Az igazság szerint a főnök úr a sógoromnak Ígérte az állást .Be is rendeltem délre. Az való ide. Erős ember. Malomban dolgozott azelőtt. Az utcán van újra. A másik cim, a szállítmányozási részvénytársaság, itt van a szomszédban. Előbb azonban sétálnia kell keveset. Ki akarja heverni az előbbi vereséget. Letört. Szomorú. Milyen jó volna meghalni! De eszébe jut az asszony, a gyerek. Füröszteni kellene a picikét és hideg a szoba. Kekszet is kell venni. Egy negyven kilója. Két mázsa szén... a krémszínű kötöttrékli... kell, kell, hogy segítsen az Isten... A szállítmányozási irodából az udvarra utasítják. A cégfőnök ott áll egy nagy butorszállitókocsi mellett. Kiabál, káromkodik. Szidja a kocsisokat, mert kárt tettek valamiben. Nem is mer közel lépni hozzá. Vár, amig az észreveszi. —■ Mit parancsol? — Az állás miatt... —• Nem értem, mit mászkálnak folyton az ember nyakára! Egy hete be van már töltve. Most már alig van remény, de azért elmegy a következő címre is. Kis cég, kevesebb fizetés. Az is jó volna. A megváltás volna, az élet volna. Kellemes meleg van odabent. Rendes hely lehet ez. A parketten szőnyeg. Rend. tisztaság. Úristen, ha ő letelepedhetne az egyik asztal mellé, kezébe vehetné a tollat és írhatna, dolgozhatna... És bevásárolhatna a csarnokban... Kövérkés, pattanásos arcú lány siet elébe. — Az állás miatt? Sajnos, hiába tetszett fáradni. A Kiss úr visszamaradt. — Visszamaradt... — Úgy volt, hogy elutazik vidékre. Már megvan, hogy hová menjen, de beteg lett a felesége. A tavaszra halasztották az utazást. Felirom a nevét. Tessék talán két hónap múlva idenézni. A tavasszal. — A tavasszal... Künn süt a nap. Az utcán bundás nők, elegáns férfiak sétálnak. Mindenki evett ma már. Sokan vajaskenyeret ettek a kávéhoz. De van olyan ház is, ahol minden nap kuglófot sütnek. Friss, csokoládés kuglófot aprítanak a kávéba. Milyen jólakottak az emberek. És mindenkinek van fütött szobája. Jaaj, mit csináljon a tavaszig? A Kiss ur csak akkor fog elutazni. Lemélyitett, divatos gyerekkocsikat tologatnak a nörszök az utca napos oldalán. Gazdag emberek gyerekei. Ápolt, gondozott valamennyi. Az övé csak második napját éli a világon és már érzi; mi a szegénység. Nem lehet füröszteni. Nem vihet neki kötöttréklit. Semmit nem vihet neki... Fényesre lakkozott kocsi állt az egyik kapu előtt. Pufókarcú baby aludt benne. Csipkés, selymes takaró fehéredett rajta. A kékfátyolos dada elfordulva beszélgetett barátnőjével. Hangosan nevettek. Bizonyára örültek a napsütésnek. Vagy arra gondoltak, hogy jön a tavasz és a ligetben kivirágosodik a lilaszinü akác. Örülhetnek. Csak őrajta feketedik a bánat. El kell indulnia üres kézzel haza. A feleségéhez. A gyerekéhez. Mit mondjon? Hogyan állítson be üres kézzel és az elveszett reménység busongásával arcán? Mennyi mindent szeretett volna vinni... Szeme rátapadt a finom, selymes kocsitakaróra. Nézte,, nézte és még mielőtt tudatára ébredt volna annak, hogy mit csinál; hirtelen lerántotta a kocsiról, és a kabátja alá gyűrte. Futott, szaladt végig az utcán. Csak a ház előtt lustult el lépése. Félve osont fel a lépcsőn. Eszébe se jutott, hogy utána jöhetnek. Inkább a gondnoktól félt. Az ajtónyitásra felijedt az asszony. Nem szólt, de a tekintete csupa várakozás volt. — Megjöttem, Erzsiké... — Küldenek fát? — Délután. — És az állás? Mondja azt, hogy a tavasszal? Hogy akkor lesz állás, ha a Kiss úr elmegy? Belenyúl a kabátja alá, és kiveszi a csipkés, díszes takarót. A boldog mosoly úgy színesedik arcán, mint őszi kerten az utolsó napsugár. — Nézd, Erzsiké, nézd meg, Erzsiké ,ezt hoztam! És a lopott takarót óvatosan, gyöngéd kézzel simítja el a pólyán. 44
