Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Pásztor József: GYORSVONATON — Jelenet — (Nagyobb vidéki állomás. Egy házaspár száll fel a Budapest felé haladó gyorsvonatra. A férfi harmincnyolc, az asszony körülbelül harmincéves. A hordár lihegve cipeli utánuk a poggyászárukat.) A férfi (ki akarja nyitni az első fülkét): Talán ide? Mi az? Be van zárva? El van függönyözve? (A kocsi folyosóján közeledő kalauzhoz.) Kérem, legyen szíves ezt a szakaszt kinyitni. Kalauz: Sajnálom, ez bérelt szakasz. (Lassan.) Azt hiszem, egy nászutazó pár ül benne. A férfi (közömbösen): Úgy? Az asszony: Talán a mellette levő szakaszba? Kalauz: Parancsoljanak. Két úr utazik benne, akik a legközelebbi állomáson kiszállnak. Most az étkező-kocsiban ülnek. (Elhelyezkednek a kocsiban.) Az asszony (a kalapját leteszi, az arcát megtörli, megkönnyebbülten felsóhajt, a férfihez): Csak maradnának azok az étkezőben, egy kicsit fáradt vagyok. (Megpillant a kocsi folyosóján egy szakasz előtt elsiető férfit, meglepetéssel, egy pici izgalommal): Láttad? Ternyey VOit. A férfi (hirtelen felüti a fejét): Ternyey? (Gúnyosan.) Milyen szerencséje van! Két perc múlva bizonyosan itt lesz. Az asszony (szemrehányással pillant a férfi arcába): Nem is vett észre. A férfi (az újságba nézve, hangsúllyal): Bizonyosan megérezte, hogy itt vagy? Mondom, hogy két perc múlva itt lesz. Az asszony (komolyan): Mondd, Jenő, miért bántasz engem még most is ezzel? A férfi (kurtán nevet): Én bántalak? Az asszony: Mindig. Nem tudod megbocsátani, hogy engem más is szeretett... Végre is, nem voltam éppen rút. Elegen foglalkoztak velem. Hát éppen Ternyey? No igaz, hogy ő meg is kérte a kezemet. Komolyan szeretett. (Kinéz az ablakon.) A férfi (idegesen): Talán te is szeretted? Az asszony: Látod, milyen vagy! Akkor nem mentem volna hozzád. A férfi: Mündig a tisztelet árad a szavaidból, ha Ternyey szerelmét említed. Az asszony (bepillant a férfi szemébe): Nem gondolhatok rá másként, mint tisztelettel. Nem volt a viselkedésében semmi, ami ne lett volna tiszteletreméltó. Amikor megmondtam neki, hogy nem lehetek a felesége, szó nélkül visszavonult, de nem szűnt meg szeretni. Ezt tudom. A férfi (epésen): És neked ez tetszik? Persze! Az asszony: Erre a feleletet kérdezd meg egy másik asszonytól. Akármelyik asszonytól. Majd meglátod, akad-e olyan asszony a világon, akinek nem tetszik, ha egy férfi szereti. A budapesti Zeneművészeti Akadémia. A férfi (nyugtalanul megmozdul): Egészen fölöslegesnek tartom. Végre is a feleségem vagy s azt kell hinnem, hogy szeretsz? Az asszony (lassan): Szeretlek is. A férfi: Minek melengetsz akkor a telkedben régi emlékeket, olyan érzéseket, amik, amint mondod, nem vertek visszhangot a lelkedben? Az ilyesmi nyugtalanítja egy kicsit az embert. Nem mintha féltékeny lennék Ternyeyre. Nevetséges. De lehetnek olyan pillanataid, amikor mégis melegebben gondolsz rá, éppen azért, mert a ragaszkodását, a szerelmét méltányolod. És jöhetnek olyan percek, amikor a lelked egy picit az övé. Az asszony (felnevet, hízelkedően): Csacsi! (Meleg mosollyal maga elé néz.) A férfi (hévvel folytatja): Igen. Amint mondtam. Végre is, a házasságban nem mindennap olyan a szerelem, mint a vágyak idején. Ilyenkor a Ternyey szerelme idealizálva sugárzik előtted. Hát ez az. Ez az. (Egy picit elhallgat, az asszony nem felel.) Mindig egy kicsit szánalmas, egy kicsit bosszantó volt nekem, amikor a szelíd, érzelmes birkaszemei rád meredtek. Amikor tavaly találkoztunk vele a Balatonon, akkor is úgy nézett. Majd elolvadt. Nem tudott betelni az alakoddal, a mozgásoddal, a mosolyoddal. Mint egy kis kutya követett bennünket. 41
