Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Szigeti József a híres negyvennyolcas színész írja meg a következő jellemző történetet: A Kerepesi-út sarkán álltak az öreg Szentpéterivel, akiről Petőfi is megemlékezett 1848 januáriusában. Ott vonult el előttük Wíndisch— Graetz serege, amint nagy diadallal bemasírozott az elfoglalt fővárosba. Szentpéteri egyre dohogott. — Micsoda gyászos ármádia! Miféle rongyos katonák! Ezek akarnak a mi honvédeinkkel szembeszállni? Ez a ringy-rongy nép! — De bátyám, szólt Szigeti, — olyan az mind, mintha most vették volna ki a skatulyából. — Elhallgass, — rivallt rá az öreg színész — mert mindjárt hátba teremtelek! Egy szép tavaszi napon megint ott álltak a Kerepesiúton. Akkor már a “honvédsereg viharvert csapatai vonultak el előttük. A nemeslelkű, jó Szentpéteri bátya villogó szemmel nézte az elvonuló honvédeket és lelkesedve mondogatta: — Jaj, de szép fiúk! Ej, be finom legények! Csupa dalia! Milyen pompásan feszül rajtuk az a gyönyörű uniformis! Jaj, be szép egy hadsereg! Szigeti megint beleszólt rajongó beszédébe: —■ Hiszen dicső sereg ez, bátyám, — mondotta — de ami a ruhájukat illeti rongyosabbak ezek az osztrákoknál. Az öreg erre nem felelt semmit, hanem szótlanul hátbavágta. Alaposan hátbavágta. Aztán lelkesedett tovább. Stílusosan — Kérem, játsszon valami nagyon szomorú nótát... Tudniillik annyi pénzem sincs, hogy kifizethessem a vacsorámat. lékezzél, mit mondtál nekem, amikor utoljára találkoztunk! Őszintén szólva nem emlékeztem. Tubák izgalma és érzékenysége azt a gyanút keltette bennem, hogy részeg. Nem lett volna csoda, mert ahányszor ránéztem a vacsora alatt, mindig inni láttam. — Mit mondtam neked, amikor utoljára találkoztunk? — A háborúról beszélgettünk... Azt mondtad, hogy bűn kívánni a háborút... És igazad volt... Te ismerted a gyerekeimet. .. A feleségemet... Most már biztos voltam benne, hogy részeg. — Ne haragudj, de tévedsz... Sohasem láttam őket. — Nem emlékszel a fényképekre?... Mutattam néked... — Igen. Erre emlékszem. Nagyon szép gyerekek. Tubák olyan erővel markolt bele karomba, hogy felsziszszentem. — Meghaltak... Mindnyájan meghaltak... A feleségemmel együtt...— Telitalálat érte a pincét... Én nem voltam otthon... Nem maradt belőlük semmi... Csak a lányomnak kis keze... Tubák újra sírni kezdett. Nehéz lett volna szavakat találnom, hogy vigasztalni próbáljam. Hagytam, hogy sírjon. Amikor újra beszélni tudott, elmesélte az egész tragédiát. Az orosz háború kitörésekor a frontra került. Végigcsinálta az egész hadjáratot, és utána a keserves visszavonulást. Aztán könnyebb szolgálatra osztották be a Honvédelmi Minisztériumba. Egy bajtársi összejövetelen volt, amikor a végzetes bombatámadás történt. Biztos volt benne, hogy családjával nem történhet semmi baj. Kispest nem volt katonai célpont. De egy megsérült ellenséges gép menekülés közben leszórta összes bombáit. így érte telitalálat az 6 kis házát. Mikor este hazaért, csak romhalmazt talált helyén. A szomszédok segítségével kétségbeesetten ásni kezdett a romok között. De csak egy kis kezet talált épségben, amelyet a kegyetlen bomba leszakított kislánya testéről. Az ujján lévő kis gyűrűről ismerte fel. — Ilyen dolgok csak velem történhetnek — mondotta kétségbeesetten. — Elvesztettem családomat... Házamat... Mindenemet .... Mindenesetre túlzás volt Tubák részéröl azt állítani, hogy ezek a dolgok csak vele történhetnek meg. Naponta többszáz repülőgép bombázta a várost, szinte megszakítás nélkül. Ezrével dőltek össze a bombatalálta házak, és romjaik alatt ezer és ezer család pusztult el. Ezek a tragédiák megszokottá és mindennapossá váltak. Senki nem látott bennük semmi rendkívülit. Háború volt. Háború, amelyet Tubák nemrégen annyira óhajtott. De ezt most szemérevetni, nem lett volna tapintatos. Mert mindennapos dolog volt az is, hogy az emberek gyakran olyan dolgokra vágyakoznak, amelyeknek beteljesülése megsemmisíti őket. A légiriadó már régen végétért, de mi még órákig beszélgettünk. Tubák elmondotta, hogy ezután a szerencsétlenség után rögtön harctéri szolgálatra jelentkezett. De visszautasították, mert kiderült, hogy a szive nem egészséges. Bámulatos volt, hogy ebben a világban ilyen csekélységekkel még törődtek. Hiszen a háború a legegészségesebb szivekkel is pillanatok alatt végzett. Tubák bevallotta, hogy neki már minden mindegy. A halált kereste. Mivel a harctereken nem tehette, ott kereste, ahol tudta. 38
