Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Ahoi a halál mindennapos vendég volt: a körutakon, a Dunaparton, a külvárosi sikátorokban. A legszörnyűbb légitámadások alatt ezeket a helyeket járta, hogy segítsen menteni, tüzet oltani, sebesülteket kikaparni a romok alól. És eddig egyetlen hajszála sem görbült meg. A halál néha csökönyösen kerüli azokat, akik találkozni akarnak vele. Talán azért, mert rosszabb sorsot tartogat számukra. X. Tubák ebben az időben valósággal árnyékommá szegődött. Kileste szokásaimat, és következetes pontossággal megjelent azokban a kávéházakban és vendéglőkben, ahová járni szoktam. De csupa tapintat volt és szerénység. Mindig másik asztalhoz ült le, és csak hosszas rábeszélés után telepedett át hozzám. Ha valaki volt velem, akkor sohasem szólt egy szót sem. Maga elé bámult és hallgatott. Kivárta, amíg magamra maradtam. De ekkor sem kezdett beszélni, amíg nem biztattam. Úgy látszott, mintha nem lett volna semmi különös mondanivalója számomra. De nem így volt. Tubáknak nem volt senkije. Úgy járkált ezeknek a zavaros időknek napjaiban, mint aki egy idegen országban tévedt el. Nem értett semmit abból, ami körülötte történt, és meg sem próbálta, hogy megérttesse magát valakivel. Én voltam az egyetlen, aki a multat jelentette számára. Úgy járt hozzám, mint a kutya gazdája sírjához. Csak ült, és hallgatott. De titokban arra várt, hogy érdeklődésemnek egy-egy halvány megnyilvánulásával alkalmat adjak emlékeinek kitörésére, amelyek belül szétpattanásig feszítették. Beszélt nekem gyermekeiről: Attiláról, Csabáról, a kis Ildikóról. Elmesélte róluk azokat az apró történeteket, amelyek csak egy apát hatnak meg, vagy lelkesítenek fel, de egy idegen számára érdektelenek. Mégis türelemmel hallgattam. Megtudtam mindent ezekről a halott gyerekekről és erről a halott asszonyról, amit csak tudni lehet olyan személyekről, akikkel semmi rendkívüli nem történt, halálukat kivéve. Végigéltem Tubákkal az összes gyerekbetegségeket és az asszonynak egy súlyos operációját. Megtudtam Attiláról, hogy nem ütött az apjára, mert az osztály legelső tanulója volt. Csaba nem volt olyan szorgalmas, de ügyesen rajzolt. A kis Ildikó már nem jutott el az iskoláig, így tehát képeségeiről nem derült ki semmi. De három éves korában lenyelt egy gyűszűt, és evvel nagy riadalmat okozott szüleinek. Még szerencse, hogy baj nélkül megúszta. Persze a bomba, az más volt. Éjszakákon és éjszakákon keresztül hallgattam Tubák mélabús emlékezéseit. Közben félfüllel a közeli és távoli robbanásokat figyeltem, amelyek szinte szabályos időközökben szakítottak bele az éjszaka csendjébe. Az orosz nehéz-tüzérség lőtte a várost. Tubák mindig a legalkalmasabb perceket választotta élettörténetének mesélésére. De egy nap elmaradt és többet nem jelentkezett. Már azt hittem, hogy a frontra küldték, vagy valami baja történt, amikor két hét múlva váratlanul összeakadlam vele az utcán. Elég csinos, de nem túlságosan fiatal nővel ment karonfogva. Amikor meglátott, zavartan bontakozott ki kisérőnője karjából. Skót logika Ez egy vonaton történt, a ködös Angliában. Egy skót utazott a fülkében egy fiatalemberrel. A skót újságot olvasott, a fiatalember pedig kibamuit az ablakon. De ha marosan mind a kettő beeunt. A skót unottan letette az újságot, erre a fiatalember odafordult hozzá:-- Uram látom, kiolvasta , 1mest, legyen szives, adja • olcsón nekem egy pillanatra. — Nem adom; _ felelte a skot dorgő hangon a szelíd keresre. És meg is mondom önnek, hogy miért nem adom. Ha en odaadom az újságot, elobbutobb beszélgetésbe fog elegyedni velem. Később, mivel pokoli hőség van itt, együtt kimennénk az étkezőkocsiba es meginnánk egyegy pohár sört. Akkor már be is mutatkoznánk egymásnak. Az állomáson vár engem a szépséges leányom, akinek önt már mint ismerőst lennék kénytelen bemutatni. A lányom erre meghívná lunchra. ön később moziba hívná a lányomat és minden valószínűség szerint két hét múlva megkérné a kezét, ín pedig nem adom a lányomat egy ilyen alakhoz, akinek nincs egy pennyje, hogy újságot vegyen magának... HUMBOLDT SÁNDOR (1769-1859) az univerzális tehetségű nagy természettudóst megkérdezte egy hölgy egy társaságban, hogy mi a véleménye az asztbltáncoltatásról. (Ha t. i. több személy egy asztalra teszi a kezét, akkor az asztal enged és mozogni kezd.) Humboldt röviden csak enynyit válaszolt: „Az okosabb enged!“ A vaskereskedésben Kérek egy kalapácsot, de valami puhább fajtát, hogy ne fájjon, ha az ujjamra utók vele. 39
