Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-05-01 / 5. szám

ELIHÚ ROOT,

az Északamerikai Egyesült Államok volt hadügyminisztere egy napon, amint bement a hivatalába, hasztalan kereste a papírkosarát. Becsöngeti a szolgát és megkérdi tőle:

— Ki tette el a papírkosaramat?

— Riley ur, — felelte a kérdezett.

— Riley ur?.. Hát az kicsoda?

— Az az, aki itt takarítani szokott, — válaszolta nyomban a szolga.

Néhány perc múlva újra csönget a miniszter.

— Nyissa ki az ablakot. Hát azt ki csukta be ebben a melegben?

— Lanz ur, — válaszolta a szolga.

— Lanz ur? Hát olyan is van? Ki az?

— Az ablaktisztító, kérem.

—. Úgy?... Most figyeljen

ide, — szólt a miniszter — én itt nem ismerek csupa urat, itt nincsenek urak, itt mindenkinek keresztneve van. Megértette?

— Igenis, kérem.

Tíz perccel utóbb megszólal a szolga harsány hangja, amint a miniszter szobájába bekiáltja:

— Valaki beszélni óhajt önnel, Elihú!

se» sas sas*

Amilyen a kérdés, olyan a felelet

Amerikai turisták járnak Svájcban. Egyik nő megkérdezi az autó vezetőjét:

— Mondja kérem, hogyan kerülnek ide az út szélére ezek a borzasztó nagy sziklák?

— A gleccser hozza le a hegyekről.

— És a gleccser most hol van?

— Bizonyosan visszament, hogy újabb sziklákat hozzon. ..

Kelet-Európa ezen ütközőpontján semmiféle jóakarat, vagy bölcseség nem tudta volna megfékezni az események viharát.

A végzet úgy akarta, hogy az ország áldozatul essék idegen érdekeknek és idegen ostobaságnak.

Ezt a háborút csak elveszteni lehetett.

Mint ahogy el is vesztette mindenki.

Ahogy múltak a napok, úgy súlyosbbodott a helyzet.

A kórházak megteltek nyomorékokkal. Az utcákon újra mankók kopogtak. És ott éktelenkedtek a bedőlt házak romjai is. Mert egyik légitámadás a másikat érte. Naponta többször felüvöltöttek a szirénák, hogy figyelmeztessék a békés polgárokat a levegőben közeledő halálra. És ezek otthagyták a terített asztalt, kiugrottak a puha ágyból, vagy a meleg fürdőből, hogy sietve és egymást taszigálva rohanjanak az óvóhelyek felé.

A város földalatti életet élt. A lakosság a nap legnagyobb részét a pincékben töltötte. De ez sem sokat segített. Egy-egy telitalálat tömegsírokká változtatta a kezdetleges óvóhelyeket.

Elmúltak azok a szép idők, amikor karonfogva lehetett sétálni a Dunaparton, a csillagos ég alatt. Vagy a vén Tabánban. Vagy Szent Margitnak szigetén. Cigányzenét hallgatni. Nyugodtan kvaterkázni. Békésen álmodni.

Még napközben sem volt biztonságban senki, Nem lehetett nyugodtan beülni a borbélyműhelyekbe, vagy helyet foglalni a fogorvosi székben. Mert felbúgtak a szirénák és beszappanozott arccal, vagy félig kifúrt foggal kellett menekülni.

Idegen állampolgárok röpködtek a levegőben, és a félelem rabságában tartották a várost.

Ezekben a szomorú időkben jutott eszébe egy volt osztálytársamnak, hogy megszervezze a huszonöt éves érettségi találkozót.

Persze nem tehetett róla, hogy pont erre az évre esett.

Én is kaptam egy nyomtatott meghívót, amely tudatta, hogy a találkozó a Vén Diófa vendéglőben lesz, és feltétlenül számítanak megjelenésemre.

Első gondolatom az volt, hogy nem megyek el. Aztán eszembejutott, hogy talán ez az utolsó alkalom, amikor találkozhatom ifjúságom sorstársaival.

Ki tudja meddig áll a Vén Diófa, meddig élnek még az osztálytársak, meddig lesz még Budapest Budapest.

A Vén Diófa különtermében tizenhármán gyűltünk össze a volt osztálytársak közül.

Még szerencse, hogy tizennegyediknek ott volt az egyetlen tanár, aki túlélte ezt a negyedszázadot.

Már akkor is öreg volt, amikor a háború okozta tanárhiány miatt visszahívták a békés nyugdíjból, hogy egy elsüllyedt világ kultúrájára oktassa a halálraítélt ifjúságot.

De ma sem látszott öregebbnek. Gyér haja, hosszú bajusza már akkor is olyan fehér volt, mint a frissen esett hó.

Mindnyájan csodálkoztunk rajta, hogy él még.

Kopott Ferenc József kabátjában szomorúan ült az asztalfőn. Szeme állandóan könnyezett. Talán a megindultságtól. De lehet, hogy csak az öregségtől.

Ő volt az egyetlen polgáriruhás személy.

Mert valamennyien egyenruhában voltunk.

Mikor beléptem a terembe, az első ember, akit megpillantottam Tubák volt.

Ott ült az öreg tanár jobboldalán.

Egyenruhájának gallérján megszaporodtak az aranycsillagok. Főhadnagyi rangot viselt.

És mellén ott ragyogott az arany vitézségi érem.

Ez egy kicsit meglepett, mert folyton azt hangoztatta, hogy sohasem fogja viselni.

Talán ezért volt zavarban, amikor kezet fogott velem.

34