Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Én az asztal másik végére kerültem, és így nem volt alkalmam beszélgetni vele. Egész vacsora alatt nem szólt egy szót sem. Mereven bámult maga elé. Alig evett valamit, de annál többet ivott. A többiek sem voltak sokkal vidámabbak. Azokra gondoltunk, akik nem jelenhettek meg. A negyvennégy zajongó, rakoncátlan kölyökböl csak ez a szerencsétlen szám maradt. Sokan már hosszú évek előtt elcsendesedtek messze idegenben. A megmaradtak közül egy-kettőről már biztosan tudtuk, hogy ez újabb harcban estek el. Voltak, akiknek a sorsáról nem tudtunk semmit. Talán a Donnál harcoltak az orosszal. Talán Sztálingrádnál hullottak el, vagy estek fogságba. És akik ma itt ülünk, ki tudja, hogyan fogjuk végezni. Valami titkos balsejtelemnek árnya borult ránk, amelyet nehéz volt elűzni. Bár néhány osztálytársam mindent elkövetett, hogy vidámabbá tegye összejövetelünket. Régi históriákat elevenítettek fel az osztály életéből. Tubák is szóbakerült a virágporral. Rólam is meséltek egy történetet, amelyet már régen elfelejtettem, és nem nagyon örültem, hogy emlékeztettek rá. Nikolics tanár ur esete volt. Ez a fehér, próféta-szakállas öregúr nem sok vizet zavart az ifjúság életében. A legkönnyebb tantárgyat tanította: a görög pótlót. Ő volt a legpuhább szívű pedagógus az egész tanárikarban. Nála sohasem kapott szekundát egyetlen egy diák sem. Még csak notesze sem volt, ahová beírhatta volna. Sohasem büntette meg a rakoncátlankodókat. Még a fülét sem húzta meg senkinek. Csak két gyengéje volt. Avval tetszelgett önmagának, hogy szellemes ember. Ezért előadásait mindig adomákkal és tréfás megjegyzésekkel fűszerezte. A jószemű ifjúság még tanári pályája elején észrevette ezt a gyengéjét, és azóta visszaélt vele. Évröl-évre tovább adták egymásnak a fontos figyelmeztetést: Nikolics tanár uron nevetni kell. A dolog odáig fajult, hogy Nikolics tanár ur legjelentéktelenebb megjegyzését is hatalmas nevetéssel jutalmazta az osztály. Ő pedig jóleső elégtétellel vette tudomásul ezt a sikert. Hála a diákság vásottságának, meg volt győződve róla, hogy ellenállhatatlan humora van. És együtt nevetett velünk, aranykeretes pápaszemét törölgetve. Másik gyengéje az volt, hogy állandóan rajzolt a táblára. Krétával felrajzolta nekünk nemcsak a jón és dór oszlopokat, hanem még a milói Vénuszt is. Természetesen ezen gyengéje felett sem siklott el az osztály. Akármilyen tárgyról, műemlékről, vagy épületről volt szó, kórusban követeltük, hogy rajzolja fel a táblára. És Nikolics tanár úr boldog mosollyal rajzolgatta »ekünk az olympuszi világ emlékeit. Még rajzolás közben is tréfás megjegyzéseket tett és mi halálra nevettük magunkat. Ő is nevetett velünk. Nem tudta, hogy mi azon nevetünk, hogy semmi okunk nincs a nevetésre. De ennek dacára mindnyájan nagyon jól szórakoztunk. Nikolics ■ tanár úr is. . Egy nap jelentéktelennek látszó apróság zavarta meg ezt a kedélyes összhangot. Valaki a krétát a szivacs-tálba tette. Lehet, hogy véletlenül, de az is lehet, hogy tréfás szándékkal. Mikor Nikolics tanár úr rajzolni akart, a kréta olyan nedves volt, hogy nem fogott. Sehogysem tudta felrajzolni a táblára Socrates méregpoharát. Bár ez nem volt nehéz feladat. Ravaszság Menn János, francia író, ki a XVI-ik században élt, egyik regényében hét asszonyt szerepeltet, kiknek léha tulajdonságait maró gúnnyal pellengérezte ki. Párizs csakhamar kitalálta, -hogy a regény szereplői nem a költői képzelet szülöttei, hanem közismert tagjai az előkelő társaságnak. Rövid időn belül a nevüket is suttogták széltében hosszában. A hét nő bosszút forralt, és egy közös barátjukkal meghivatták vacsorára. Alig lépett be a vendéglátó házba, bevezették egy fekete posztóval bevont terembe, hol a nők cinkostársai kezét-lábát megkötözték, és derékig meztelenre vetkőztették. Majd bírósággá alakultak át, s az írót vétkesnek jelentve ki гита ítélték el, hogy a kompromitált hét nő mindegyike vesszőzze meg. Csakhamar be is lépett a terembe a hét nő talpig feketébe öltözve, fejükön fekete csuklyával. Mielőtt azonban az ítéletet végrehajtották volna, az író szót kért. — Minden elítéltnek joga van a maga kívánságát nyilvánítani, melyet teljesíteni is szoktak. Nekem csak az a kérésem, hogy kijelölhessem a hölgyet, kitől az első botütést fogom kapni. A bíróság készséggel teljesítette az író kívánságát. — Úgy hát annak a vesszője sújtson reám először — mondta az író, — a ki a hét hölgy közül a legcsúnyább. Percekig néma csend volt- A nők közül senki sem mozdult. Végülis egyenkint elpárologtak a teremből, s Menn megmenekült a megszégyenítő büntetésből. Papucshős — Nem azért nem megyek ma este veletek, mintha félnék a feleségemtől, ha kimaradok, de mondjátok meg őszintén, ti szívesen aludnátok hóban az ajtó előtt? 35
