Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
este ültünk. Kezében a lap és maga elé meredve ül. — Nézd, — mutatom, — hoztam répát. Nem válaszol. Előkeresem a drótokat a rejtekhelyünkről. Azokat is dugdosnunk kell, mert mindent elszednek tőlünk, mialatt dolgozunk. Egyiket a markába nyomom, és húzom a tűzhöz. Gépiesen lyukat kotor a parázsba, és beletemeti egyenként a répákat. Szólok hozzá, alig válaszol. Szótlanul virrasztjuk a tüzet; a répa sokáig sül. Türelmetlen vagyok, — sokszor kikaparom őket, de még mindig kemények. A tanár úr meg csak nézi a tüzet. Néha, mintha meg akarna szólalni, de csak az ajka mozog. Közben töröm a fejem, hogy hová rejtsem a zsákmány többi részét, amit nem tudunk ma este megsütni. Valami olyan rejtekhely kellene, ahol sem az orosz, sem a többiek meg nem találják. Végre kész. Mindegyik puha. Kikaparjuk egyiket a másik után, és elvonulunk a megszokott helyünkre. Vastag drótokból, nehéz kőtörő kalapáccsal kalapált kezdetleges késeinkkel lehámozzuk a külső, égett részt és enni kezdünk. Azaz csak én, mert a tanár ur megszólal: — Megkaptad a lapot? — Meg, — felelem tele szájjal, nyelvemmel ugráltatva a forró répát. — Mit fogsz Írni? — Még nem tudom. Felnevetek. Csodálkozva néz rám. — A Sanyin nevetek, — magyarázom. — Ő már megírta a lapját. Azt írta, hogy szeretne egy új fényképet az édesanyjáról, mert a régi leesett az ágyáról, és elvitte a viz. így akarja tudatni, hogy milyen cudar helyzetben vagyunk. Karcsi pedig azt írta, hogy nincs semmi baj, mert a gyomra rendbe jött. Már megszokta a csalánt és a marharépát. Ajánlja az otthoniaknak is. Az arca komoly marad. Nem látszik rajta, hogy hallja, amit mondok. —■ Huszonöt szó! — mormolja. — Ne gyötörd magad vele, hanem egyél! Evés után könnyebben megy. A kihűlő répa fonnyad a kezében, de ő nem vesz tudomást róla. Halkan hullik a szó belőle: — Csak huszonöt szót szabad Írni!.... Erőszakkal etetem, gépiesen engedelmeskedik. Körülöttünk zsibonganak a többiek, írószereket keresnek, mutogatják a már megirt lapokat: ki mit tudott huszonöt szóval kifejezni. Engem pillanatnyilag eltölt az evés emberfeletti gyönyöre. Időnkint társam szájába is teszek egy falatot. Egy ideig öntudatlanul eszik, aztán gyengén eltolja a kezemet: — Hagyj! Annyi kétségbeesés van a hangjában, hogy én is megfeledkezem mindenről. — Mi bajod? Inkább sóhajt, mint beszél: — Keresem a huszonöt szót! — Kár annyira törnöd magad. A jövő hónapban megint kapunk egy lapot és egy hónap nem olyan hosszú idő. Meg aztán venni is lehet. Van, aki kenyérért, vagy dohányért eladja. — Évekig tanultam nyelveket, — megint magának beszél. — Rengeteg magyar szót ismerek. Beszélek angolul, németül, franciául. Olaszul is sok szót tudok. Turkálok a sok-sokezer szóban és nem találom azt a huszonöt szót, amit most írnom kellene. Szeme zavaros, szinte magánkívül mondja; —- Elbújnak a szavak előlem! Akármelyiket veszem, egyik sem jó. Mind üres és kopott. Ezért tanultam meg őket?! A hold fehér fénye visszacsillan a szemében. Leejti a répát és előveszi a levelezőlapot. Remegő kezével ügyetlenül forgatja. — Lehet.... — tétovázik, — lehet, hogy nem is létezik huszonöt olyan szó, amit egy feleségnek Írhatnék, aki már nincs... — Nincs? — Mert meghalt. De csak ott. Itt nem! Itt él! Itt hordom magamban, itt van mindig mellettem, nem változott semmit sem, csak két órával későbben csinál mindent, mint én. Megrándul, a levelezőlap lecsúszik a földre. — Látod? Itt van, most lapoz egyet a könyvében és előbbre hajol. Az ujján ott van a gyűrű és a balkarján a csuklója fölött az a kis sebhely. Arról ismertem meg a bombázás után azt a leszakított balkart ott a kertben. Ennyi maradt csak meg belőle. Akkor is így ültem ott a kertben; kezemben volt a balkarja, csupa mészpor volt és a véres, dermedt húst belepte a föld. Hideg volt és merev. Házunk romjai még füstölögtek... Néhány butorroncs, könyvcafat és ruhafoszlány... Ennyi maradt. S akkor elhatároztam, hogy ők nem haltak meg, és a házunk még áll. Felugrik, hiába nyugtatom, egyre izgatottabb. — Az nem az ő karja volt, az nem a mi házunk volt, mert ő él! Kiszakítja magát, és előreszegzett fejjel nekirohan a szögesdrót kerítésnek. A lap ott hever lábainál, rajta a láthatatlan huszonöt szóval, amit csak a halott feleség tud elolvasni... 30
