Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-05-01 / 5. szám

Kótai Béla:

A TANÁR ÚR

(Oroszországi hadifogoly-emlék.)

A telihold kilép a romépület mögül az égre. Fénye sokkal erősebb, mint odahaza.

— Megint fehér éjszakánk lesz, — mondom, sajnálkozva nyelve le az utolsó szemet.

— Odahaza most két órával kevesebb az idő, — mélázik a tanár úr. — Feleségem most vacsoráztad a a gyerekeket. A kisebbik rosszevő.

A hangja furcsa.

— Én ilyenkor kint ülök a kertben és dohányzóm. A szomszédból is halk tányércsörömpölés hallatszik.

Ahogy a dohányzást említi, vadul elfog a füstszomj és vékony cigarettát sodrok. A tanár úr tovább beszél. Halkan, csak magának :

— A feleségemmel mindig külön vacsorázunk. Előbb lefekteti a fiúkat, aztán kiszól hozzám a kertbe. Ez az óra csak a miénk.

Felkelek, hogy a tűznél rágyújtsak. Gyufája csak egy-két embernek van a táborban. Mikor visszamegyek, társam még mindig beszél; észre sem vette, hogy elmentem közben. De hát nem is nekem szól, amit mond. Szeme nem lát, hangosan álmodik.

Valami bűvölet van a hangjában; én is látom az asszony szőke fejét, a vékony karikagyűrűt az ujján, balkarján kis sebhely van és szemében Ígéret.

Megütődve állok, talán szégyenlem is magam, hogy kilesem őket. A tanár úr meg egyre beszél. Idevarázsolja körénk, a tábor sivár lélektelen udvarára, az otthonát, személyeket, tárgyakat, az egész kispolgári életének hangulatát. Csak mikor felocsúdva visszaülök a helyemre, akkor rezzen fel. Kis kerek arcán félszeg mosoly van. •

—- Ahogy beszéltél, szinte az volt az érzésem, hogy látom a feleségedet, — mondom halkan, teljesen hatása alá kerülve.

— Én mindig látom őt, én félig mindig otthon vagyok. Az előbb, hogy a tűznél beszélgettünk, fel akartam állni, hogy kihozzam a szobámból Epiktetos könyvét neked. Ő meg tudna rá tanítani, hogyan lehet most is boldognak lenni...

— Tudom, — legyintek. — Én is olvastam... — idézni akarok, de elakadok.

Rámnéz, és szomorkásán mosolyogva bólint:

— Ugyanígy vagyok én is. .. Nem mind igaz, ami az iskolás könyvekben volt. Valami olyasfélét tanítottak nekünk, hogy a tudás a legfőbb kincs, mert amit megtanulsz, azt senki sem veheti el tőled. Hát az oroszoknak sikerült elvenni ezt is. Az éhségtől sokat felejtünk, és az emlékezetünk kihagy.

Dörzsölöm a homlokom, hogy legalább a könyv cime az eszembe jusson, de nem tudom eldönteni, hogy Tükör volt-e, vagy Kalauz?

— Magam se emlékszem, — vallja be a tanár úr, — de nem is fontos. Az is lehet, hogy a lényegre sem emlékszem tisztán és összezavarom mással, de összetákoltam magamnak egy filozófiát, hogy elviselhessem ezt az életet.

A hold fehéren feljebb szikrázik az égen.

— Nem kívánok többet, mint amim van. Amit nem tudok elérni, arról elhitetem magammal, hogy nincs rá szükségem. Ha nem vagyok nagyon éhes, és ha nem fázom nagyon, akkor még boldog is tudok lenni.

— És a családod?

— Ez már nem Epiktetos.... Annyira keletre vagyunk, hogy otthon az idő mindig két órával hátrább van. Ez az időkülönbözet az én varázs-szavam. Ez segít olyan élesen elképzelni, hogy mi van otthon. Amikor hajnalban felzavarnak minket munkára, akkor otthon még sötét van, és ők alszanak. Amikor kiérünk a munkahelyre, és dolgozni kezdünk, otthon akkor kél a nap. Munka közben arra gondolok, hogy ők most ébrednek fel. Minden percben átszámítom az időt és ez a különbség állandó közelségbe hozza őket hozzám. Nálunk a hold már elég magasan jár, náluk most bújik elő.

Csúnya, éles kiáltások hallatszanak. Váltják az orosz őrt.

— Ha most becsukom a szemem, azt képzelem, hogy kint ülök a kertben és csak be kellene mennem a házba, hogy megláthassam őket. Húzom az időt, nem akarok még bemenni — felébredni.

Felém fordul, és szégyenlősen mosolyog, teregeti titkát.

—• Ilyenkor, esténként boldog vagyok. Boldog, mert itt érzem őket néhány lépésre tőlem. Sohasem betegek, nincs semmi baj velük. Soha azelőtt nem volt ilyen zavartalan az életünk.

Másnap reggeltől estig a megszokott robot, este korpás csalánleves, de semmi külön ennivaló nem kerül. A tanár úr is üres kézzel tér haza. Már belenyugszunk a változtathatatlanba, amikor egy teherautó áll meg a tábor előtt. Már jön is az orosz napos tiszt és elsőnek engem halász ki különmunkára. Néhányad magammal kimegyünk lerakni a marharépát az autóról. Miközben rosszkedvűen dobáljuk a piszkos, sáros, répát a földre, látjuk, hogy bent a táborban történik valami. Izgatott futkosás, gyülekezés, de a gyorsan leszálló sötétségben nem látjuk tisztán, hogy mi történt.

A nehéz napi munka után fáj mindenünk, de neki feszülünk, — hogy minél hamarabb megtudhassuk, hogy mi van odabent. De a nagy sietségben sem feledkezünk meg róla, hogy a kisebb répákat lopva beledugdossuk a nadrágunk szárába. Azért válogatjuk a kisebbeket, mert azok hamarabb megsülnek és jobb az izük.

Végre készen vagyunk, és az őrök behajtanak a táborba. Bent megtudjuk, hogy levelezőlapokat osztottak ki. Egy év után végre írhatunk haza.

Mi is megkapjuk a magunkét, és sietek megkeresni a tanár urat. Ott találom, ahol tegnap

29