Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Jean-Jaques Bernard: A JÓ TÖRLŐGUMMI Még mindig használom. Nem tudok elválni tőle. Nem ismerem a márkáját, de sohasem láttam még ilyen gummit, amely a tintát ilyen jól kiveszi anélkül, hogy a papirt elszakítaná. Hogy jutottam hozzá? Elmondom. A háború legelején volt. Könnyű betegségem következtében áthelyeztek a langresi raktárakba. Itt töltöttem néhány hónapot. S ha hadfivoltomnak ez volt a legkevésbbé dicsőséges korszaka, kétségtelen, hogy egyben a legunalmasabb is. Ott megtanultam, hogy elnéző legyek mindazokkal az emberekkel szemben, akik az egész háborút a raktárakban töltötték el. Mert voltak ott olyan napok, amikor az ember azt kérdezte: vájjon a front megerőltetései és veszélyei nem kivánatosabbak-e még ennél a boldogtalan állapotnál: egy kisváros foglya voltam. És mi mindent kellett ott csinálnunk! Miután a legkülönfélébb munkákban résztvettem már, egy szép napon behivattak a csapatparancsnokhoz. Ott ült a kapitány és irt. A küszöbön álltam feszes haptákban, mely egyre feszesebb lett. A kapitány végre fölpillantott és észrevette, hogy ott vagyok: — Nagy a haja a fiúnak... Vagy úgy, maga az... Komikus: ez a katona előbb az emberek haját nézte és csak azután az arcukat. — Munkát akarok adni magának, — folytatta. — Mit tud? Kicsit meghökkenve nézhettem rá. Az irataimat kérte. — Ahá! Maga iró; szép. Ez éppen illik. Mivel hát iró, segíteni fog az őrmesternek. ♦ Az őrmester irodaszobája egy egészen kicsi helyiség volt, amelyben egymás mellett ült egy sereg szerencsétlen Írnok. Mindig meg voltak fázva, hála a túlfűtött kályhának és a jeges légáramlatnak, mely az ajtóhasadékon behúzott. — Nem valami kellemes hely, — mondták a bajtársak. — De azért jól megvagyunk egymással. Az ajtó vagy a kályha mellé akarsz ülni? — Az ajtó mellett jobb volna, — feleltem — ha megfelelő takarókat kaphatnék. De kitudódott, hogy választásom a többiek szokásába ütközött és hamar megértettem, hogy legjobb lesz szépen letelepednem a kályha mellé. Mint jövevény, természetesen nem befolyásolhattam túlságosan a szegény fiukat apró megszokásaikban és igy lassan jól megértettük egymást. —• Milyen munkát adjunk neki? — kérdezte egyikük az őrmestert. Az őrmester vizsgaszemekkel nézett rám, gondolkodni látszott, végül is egy sereg levélre mutatva, mely ott állt egymás tetején az egyik sarokban, közömbös hangon mondotta: — Intézze el az „Elesetteket“. ♦ A háború akkor harmadik hónapjában volt és szomorú dolgok estek meg nap-nap után. Családok, amelyek nem kaptak hirt hozzátartozójuktól, kíméletlen értesítést nyertek viszszaküldött leveleiken, amelyeken brutálisan rá volt írva: „Elesett“ vagy „Eltűnt“ vagy „Elköltözött a becsület mezején“. így adták ki aztán a hadtesteknél a szigorú rendeletet, hogy az elesettek leveleit két hónapig nem szabad viszszaküldeni, nem szabad megjegyzést írni rá és az esetleg már ráirt megjegyzést ki kell törölni. Ez volt hát az én feladatom: ezeket a ráirásokat kitörölni... Hány ilyen levél volt csak a mi kis irodánkban. Nem is százával. Kevés híján háromezer ilyen levelünk volt, hitvesek és anyák levelei, akik még nem tudták gyászos sorsukat. Két csoportba osztottuk a leveleket. Egyik csoportba azokat, amelyen rajta volt a feladó cime, úgyhogy egyenesen visszaküldhettük. A másik csoportba azok kerültek, amelyeken nem volt ilyen címzés, ezeket aztán egy távoli, titokzatos irodába továbbítottuk, ahol a leveleket e szükséges indiszkrécióra hivatottabb emberek fölbontották. Ámbátor nekünk is meg volt a jogunk, hogy belül keressük a címet, ha a levél nem volt lezárva. És ez akkoriban gyakran megesett, úgyhogy nem egyszer akaratom ellenére, megtörött szívvel és nedves szemmel, szerencsétlen, szerény, feleletre váró leveleket vettem ki e borítékokból. — Kedves, kicsi fiam, még mindig nem hallottam hirt felőled... — Édes, kicsi, drága Paulom, nagyon szerencsétlen vagyok... Ez az anya sose kapott választ, mégis mindig újra irt. Panaszai a frontig szálltak és mindig újra visszajöttek és itt kötöttek ki a szemem előtt. Ó! Hányszor szerettem volna utasításaink ellenére, gyöngéden értesíteni ezeket az anyákat és hitveseket: — Ne írjatok többé! Kérlek, ne Írjatok többé! Hány titkos tragédiának lettem igy önkénytelen tanúja! Hány ilyen levelet láttam egyazon kézirással hetenként, összhangtalan, egyhangú panaszokat! És még egy hétre rá és aztán már nem: A szegény asszony sejtette már... És más levelek, tele örömmel és bizalommal és ezek még szivettépőbbek voltak. — Milyen boldog vagyok, hogy olyan biztos helyen vagy... Ez az asszony még kapott levelet és még nem tudta, hogy ez az a levél volt, amelyet később jajveszékelve, az utolsó fényképpel együtt a szekrényben helyeznek el... ♦ 26
