Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
saraim együtt mentek. A boltokban a segédek, ha Ilma egyedül tűnt fel, mindjárt nekirontottak a kérdéssel; , -гг. Hol van a lengyelke? Ilma ilyenkor sejtelmesen mosolygott. — Szabad néki egyszer nélkülem is valahova mennie! Elvégre ura van! Az „ura” szót látható szúrósan nyomta meg. Tehát haragszik rá. Mégis mit akar tőle, hogy folyton öltözteti, cicomázza! Mert bizony egy hónap óta egyéb se járta. Fél kézen meg lehetett volna számolni azokat a délutánokat, melyeket nem töltött együtt Ilma s a lengyel. Ilma a napokban valahogy kipattantotta, hogy a lengyelkén nagyszerűen festene egy magyar jelmez. Anna fölpirosló örömmel kapott utána. Igen, igen, ő magyar jelmezben fog megjelenni a bálon! És most ez a gondolat motoszkált, tüzelt benne. Ez nyugtalanította: Hogyan fest ő majd magyarban! Ez az Ilma aranyos egy teremtés, hogy ez csak mindig azon töri a fejét, hogy lehetne ő belőle minél több szépséget kigyújtani. Gyuri, úgy látszik, nem is haragszik ezért. Elvégre játék, asszonyt ingerlő komédia az egész, aminek semmi komoly oldala nincs. Ilmáéknál a mama, meg a nagynéni már majd megsüketültek az örökös varrógépzakatolástól. A lengyelkének kellett egy látogatóruha, á lengyelkének egy estélyi ruha, végül jött a magyar jelmez. Mindez nagy körültekintést, ízlést, munkát kívánt. Közben táncmulatságokat is tartottak az uzsdnnázások után. Ilyenkor a lengyelke mindig ott forgott bódultán, önfeledten a tánc gyönyörében és nem hallott semmit. Nem hallotta a kuncogó nevetéseket, amelyek kirobbantak körülötte. A gúnyos megjegyzéseket, amelyek feléje röpködtek. Pedig már egész jól értett magyarul. Csodálatos hamar tanulta meg nyelvünket. A szerelem volt a nagy tanítómester, még akkor, mikor odakünn a lengyel földön a kis idegen városban a Gyuri mellére hullott fejjel hallgatta az idegen beszéd zsongátó muzsikáját. — Tudod-e, lengyelke, — simult hozzá a szóval egy este Ilma, — hogy az a szép szál magas ember, az a Pál Jani, folyton téged néz, valahányszor táncolsz! Az szerelmes beléd! Ilma ijedten várta a hatást. Egy kicsit hitványnak, furcsának érezte, amit mondott, de valahogy kikívánkozott belőle. Vájjon hogy fogadja a lengyelke? A lázas, fölgyujtott női kíváncsiság dörömbölt benne türelmetlenül. Lengyelke arcán valami halk, titkolt meglepetés futott át. Hogy ő valakinek tetszik itt, Gyurin kívül! Ezt újnak, érdekesnek találta! Ne gondolja az a Gyuri ,hogy 6 az egyedüli férfi! Azért mert idegenből hozta őt ide, nem kell mindjárt kényúrnak képzelnie magát! Igaza van Ilmának. Tegnap is mondta neki, hogy másokkal is kell egy kicsit foglalkoznia az embernek, nemcsak az urával. Ezt itt divatnak tartják az emberek. Szokásnak. Hiszen látja. Egy ember se udvarol a saját feleségének! Ez nevetséges is volna! — No de az a Pál Jani mégse tetszik nekem! Ivós ember az! Olyan borszagú mindig, hogy nem is szeretek vele táncolni! Majd megöl az a rettenetes szeszszaga! Ilma nevetve csattant föl. — Jaj, te buksi! De gazdag ember! Nagyon sok pénze van! Aranyba, bíborba tudna járatni téged!... De ezt csak úgy tréfából mondom, remélem nem veszed komolyan! Tréfálni szabad, nem igaz? Vagy talán nálatok otthon nem mókáznak az emberek? Anna nagy barna szeme ott égett a földön. Mintha egy elveszett világot keresne. Az apjára, anyjára gondolt, kik szegényen, tisztaságban nevelték fel. Ez a rázuhanó forró beszéd szinte kiforgatta régi valójából. Egy bódult, lámpa körül táncoló bolond kis bogár lett Annából. Gyuri ijedten nézte a feleségét. Most még nem szólt. Tartotta a kitörő nagy haragot, mint valami súlyos terhet, amelyet úgy érzett, egyszer mégis csak le fog dobni magáról. Mert megérezte a játékban Ilma kezét. A kegyetlen női bosszú előrevetett viharos árnyéka már kezdi sötétre felhozni házaséletét. Anna boldogan robbant eléje a jelmezzel. — Kész a magyar ruhám, Gyuri! Fölvegyem? Olyan nagyszerűen festek benne! Gyuri keze görcsösen rárontott a ruhára. Szinte jajgatva roppant meg a szorítása alatt a kikeményített fehér bokorugró szoknya. — Nem fogja felvenni ezt a ruhát, Anna! Nem akarom! Anna furcsára tágult, csodálkozó szemmel nézte az urát. A szívében halkan botorkálva, a hiúság ujjongó örömével indultak el gyújtó útján az Ilma szavai. Nini, az ura máris féltékeny!... Milyen nagyszerű, fönségesen simogató érzés ez... Itt látni ezt a szép nagy embert, elkomolyodó, reszkető arccal... érte aggódni... Milyen jól esik! Istenem, milyen aranyos teremtés az az Ilma, hogy ezzel az énzéssel megismertette... Hiszen eddig nem is tudta, hogy Gyuri ennyire szereti... Határozottan féltékeny rá... Pál Janitól félti... A szívében halkan bujkált az újjongó, rejtett asszonyi kacagás, mint egy kalitkájából szabadult, boldogan csipogó kis madár. Meleg, mély tekintetével odabújt az ura mellére. A szája játékosan csücsörítve kereste Gyuri dacosan öszeforrt, haragban reszkető ajkát. — No, csacsika!... Csak nem féltékeny? Milyen zengő, édes muzsikája volt most ennek a szónak. Szine, illata, egész különös bűbájos, harmatos új gyönyörűsége. — Ugy-e nem haragszik már. Ugy-e íölvehetem a magyar ruhát! No, Gyuri, ne legyen csacsi! Gyuri szemében megenyhült a sötét felhő. Mosolygó napsugár simult rá Anna égő barna arcára. 43
