Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

szólítíatja magat, pedig egészen biztosan tudom, hogy Rebekának hívják.

Azzal reptiben leszedik róla a késői keresztvizet. Folytatom az oktatást:

— Az én partneremnek rossz lapja van, ezért passzt mond, Jozefa néni pedig a licitre egy körrel felel...

— Mi az a kör?

— Ezt is már sokszor mondtam. Az, amelyiken a piros szív van.

Megint a menyasszonyom kezdi.

— Lajossal találkoztam tegnap.

Lajos a vetélytársam és a szívről ő jut az eszébe, nem én.

Ezentúl óvatosabb vagyok, és csak olyan szavakat használok, amiről nem juthat az eszükbe semmi. De ez sem használ. Jozefa néni egyszerre megszólal:

— Hétfőtől kezdve drágább lesz a marhahús.

— Ez honnan jutott Jozefa néni eszébe? — kérdezem csodálkozva.

— Magára néztem, — mondja ártatlanul. Újra osztok (egész este nekem kell osztani),

és közben tanítom őket, de a tanítás nem fog rajtuk. Mindig újra és újra élőiről kell kezdenem. A szám már kirojtosodik a sok beszédtől, és nyelvemen vérhólyag képződik. Mikor már azt hiszem, hogy végre értik, mindig újabb meglepetések érnek. Klotild néni felveszi a kiosztott lapot és meredten nézi. Végül megszólal:

— Hát ez milyen szin? Ilyen lapom még nem volt.

— De Klotild néni, az nem szin, hanem csak fordítva tartja a kártyát.

— Mondja, hogyan tanít maga engem, hogy még ezt sem tudom?!

» Természetesen megint én vagyok a hibás.

Azért lassanként mégis elkezdünk játszani. Egyszer valami furcsát veszek észre. Nem hagyhatom szó nélkül.

— Jozefa néni, miért üt be aduval? Egészen biztosan van még pikkje.

— Van. De az kicsi.

— Azt kellett volna rátenni.

— Hogyne, hogy maga vigye el az ütést.

— De ez így nem ér! Ez tévedés!

— Nem volt tévedés, szándékosan csináltam.

— Hát akkor bizony csalni tetszett.

— Nem csaltam, csak nem akartam elveszteni a játszmát. Akkor lett volna csalás, ha enélkül is nyertem volna. Logikus!

Mégis veszít- Dühösen kifakad:

—■ Ez nem járja, hogy mindig maga nyer! A legközelebb én leszek a partnere.

Eljön ennek is az ideje. Olyan biztonságban érzi magát, mert én vagyok a társa, hogy eszeveszetten hazárdul játszik. Cudarul veszítünk, amitől dühbe gurul és lecsapja a lapot:

— Ilyen pacerrel nem ülök le mégégyszer játszani, mint maga! Tanuljon meg bridzselni, ha a partnerem akar lenni!

A JELMEZES BÁL

L

Anna asszony boldogan fölpirosló örömmel babusgatta a-jelmezét. Játszott vele, szólfhozzá, simogatta, mint valami dédelgetett gyereket. A kikeményített bokorugró szoknya friss vasaiásszagú ráncait az arcához ölelte. A pirosfehér-zölden végigfutó csíkon átszökött az újjai gyengéd tapintása. Aztán a piros bársonypruszlikot nézte. A csipkés szélű magyar pártát fölfelé ívelő két karjával a levegőbe emelte és csodára tágult szemmel, mosolyban izzó arccal gyönyörködött benne. Milyen szép mindez!

Annát a szomorú lengyel földről hozta haza az ura. Ezelőtt egy fél évvel. A múlt nyáron, egy halk szavú reggelen, egyszerre csak belecsöppent a város életébe a szenzáció, hogy Kelemen Gyuri megjött a nagy orosz rabságból és nem is egyedül. Asszonyt is hozott magával. Egy barna, ijedt arcú, mély tekintetű kis lengyelkét.

Váry Ilmát akkor hetekig nem lehetett látni a társaságban. Szomorú fehérségbe némuló arccal ült otthon egy nagy darab hímzés fölé hajolva, amely néha nagy nehéz könnycseppeket rejtett el színes selyemszálai közé.

Kelemen Gyuri is kerülte a társaságot, ő is tudta, hogy miért.

Csak most, alig két hónapja változott meg minden. Valahogy mégis fölenyhült a néma harag. A kis város társasága, amely a téli hónapokat egymáshoz járással, estébe nyúló táncos uzsonnákkal vidámította, Kelemenéket is belevonta bűvkörébe.

Különösen Ilma foglalkozott sokat a kis lengyelkével. Anna asszonnyal. Mintha soha semmi köze se lett volna az urához. Az emberek egy kicsit érthetetlennek, furcsának találták ezt a föltűnő szeretetet. Mit akar vele? Elvégre neki kellene ugrania és a szemét kikaparni, ha úgy a kedve szerint cselekedne. De mégsem. Hiszen a lengyelke nem tehet róla.. Eléje állott az a nagy darab, szép fiú, az a Gyuri,, akit még az a hosszú fogság se tudott megtörni és a lengyelke hozzáfűzte szegény kis idegen életét. Inkább Gyuri volt a hitvány, aki elfelejtette, hogy itthon karikagyűrűs eljegyzetten várja egy finom fehérarcú leány, akibe nagyon bele fog gázolni a szomorúság, ha egy najron idegen asszonnyal állít be a városba. De Gyufi hetykén szórta le magáról a rátörő vádaskodást* Miért nem ment férjhez ő is azóta? Minek vftrt rá?

A hoppon maradt menyasszony ügyéj úgy látszott, le van zárva. Több szó nem férhet hozzá. A kis város közönsége valami megfejthetetlen, minden ezer évben egyszer felbukkanó csodának tartotta, hogy Ilma annyira összebarátkozott azzal a kis lengyelkével, mintha egész életükben együtt lettek Volna. Ilmát nem is lehett látni a lengyelke nélkül. Bevá-Illy János:

42