Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Eresszed, met nem az én lábam Ugyancsak Sepsiszentgyörgyön történt, egy másik vásár alkalmával. Az atyafi valamelyik szomszédos faluból csizmát venni jött be. Sikerült is a vásár. Felhúzta a fénylő, komótos alkalmatosságot, s peckesen lépdelt hazafelé. Közben a városvégi korcsmában áldomást is ivott a csizmavásárra. így indult útnak, s dél felé, amikor az országúton megy, — kicsit megpihenni, — lefekszik az árokba, s a két lábát kiveti az útra, komótosan. El is aludt nyomban. Arra felé jár egy cigány, látja az új fénylő csizmákat, lehúzza lábáról, s a maga rongyos csizmáit húzza vissza az atyafira. Délutántájban lehetett, hogy a megyefőnök kocsival arra hajtott. A kocsis lelassít s kiabálni kezd: —• Bácsika, húzza bé a lábait. Nem tudja, hogy jobb oldalon van a menetirány? A nagy kiabálásra valóban fel is ébred az atyafi. De alig hogy nyitná szemeit, még mindig a csizmavásár mámorában élve, rátekint a két rongyos csizmára. Majd viszszakiállt a kocsisnak: — Eresszed a lovakat, met nem az én lábam! Gyerekes viselkedés — Tegnap végrehajtó járt nálunk. Mondhatom úgy viselkedett, mint egy ötéves gyerek. — Hogy-hcgy? — Amit látott, mindent megkívánt! — Persze, hogy szoktam gondolkodni. Gyakran elgondolkodom azon, hogy milyen csodálatos az életem. Látod, már azt hittem, hogy nem történhet velem semmi különös dolog. És a sors rácáfolt. Két és fél évvel ezelőtt hívtak be. Kisült, hogy még abban az időben kineveztek hadnagynak, amikor az oroszok elfogtak. Ha előbb jön ki a kinevezés, tiszti fogolytáborba kerültem volna, és talán nem is szöktem volna meg. De így sem jártam rosszul. Kapom a tiszti járulékokat. Otthon a teljes fizetésemet. És ur vagyok újra. Látnod kellett volna, hogy milyen arcot vágtak a villamos müveknél, amikor megjelentem hadnagyi egyenruhában. Ha leszerelek, most már biztos, hogy az irodába kerülök. De remélem, hogy ez még sokáig fog tartani. Nekem jól jött ez a kis herce-hurca. Pláne ha háború lenne. Akkor dupla fizetést kapnék. Ki lehetne tatarozni a házat. Egy kicsit felöltöztetni az aszszonyt, a gyerekeket. Mit gondolsz, lesz háború? Szinte aggódva várta válaszomat. De én elgondolkodva bámultam magam elé. Mindenki a saját kicsinyes érdekei szerint kívánná alakítani a világ sorsát. Tubáknak háborúra volt szüksége. Nekem békére. Miért? Bizonyára nem emberszeretetből, csak kényelemből, vagy érzékenységből. És talán azért, mert otthon valaki várt rám. Ezekben az órákban valószínűleg békésen aludt még. Reggel kilenc óra volt. A redőny résein keresztül csak pár kiváncsi napsugár hatolt be a parfömös hálószobába, hogy megcsiklandozzák lehunyt szemeit és arra késztessék, hogy bebújjék a selyem paplan alá. így szerettem volna én is elbújni a jövő elől. Mert féltem attól, amiben Tubák reménykedett. Féltem, hogy ennek a hálószobának üveg ablakait betöri a robbanások légnyomása. Hogy csipkés ágyából kikergetik a nyomorúságba a szenvedésbe. A háború mindenkinek mást jelent. Az egyiknek hasznot, a másiknak dicsőséget, a harmadiknak halált. De igazi arcát kevesen látták, vagy kevesen ismerték fel, ha látták is. Ennek csak egy halvány mosolya a piros-pettyes ruháju kislány megmerevedett teste, amelynek kihűlt melleiből sohasem fog anyatejet szopni a születendő élet. A háború a halál türelmetlensége. Részeg orgiája ennek az esztelen csontváznak, aki időnként kiszökik a ciprusok békés lombjai alól, hogy rémületbe ejtse az élők világát. Tubák elunta hosszú tűnődésemet, és újra megkérdezte: — Mit gondolsz?... Belépünk mi is a háborúba? Nem akartam goromba lenni, mert eszembe jutott szibériai fogsága, tolvajkodása Kínában, a trieszti zsákhordás, az elnyűtt tornacipő, amelyben nekivágott a szakadó esőnek, a szegényházban elhalt nagynéni, a hűtlen Katica, az arany vitézségi érem, a villamos-kalauzi táska. — Valószínűnek látszik, hogy belekeveredünk a háborúba. Bár nem lehetetlen, hogy el tudjuk kerülni. És ez jobb volna neked is. — Miért? — Már van egy arany vitézségi érmed. Mi szükséged van egy másikra? Tubák nem értett meg, de egy kicsit megsértődött. — Már mondtam neked, hogy azt az arany vitézségi érmet sohasem fogom viselni. És nem értem, hogy mit akarsz evvel mondani. Én nem vágyódom dicsőségre, sem vérszomjas nem vagyok. De ha végetér ez a feszültség, akkor rövidesen le fognak szerelni. — És bekerülsz az irodába, amire mindig vágyódtál. — Igen... De nem kapom a tiszti fizetésemet. — Folytatjuk — 40
