Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Szivünk mélyén valami titkos gonoszság bujkál. Ennek a szőke kislánynak a haláláért nem azok felelősek, akik elevenen megégették. Talán azok sem, akik fegyvert nyomtak kezébe. Felelős érte mindenki, aki lélegzik ezen a földön. Mindenki, Qki tudatosan, vagy tudatlanul segített előidézni ezeket az eseményeket. Mindenki, aki hallgatásával, vagy nemtörődömségével eltűrte, hogy megtörténhessenek. Itt voltam én is. Fegyverrel kezemben. Pedig szivem gyökeréig meg voltam győződve arról, hogy fegyverrel semmit sem lehet elintézni ezen a földön. De ezt mondja öreg barátom Zoroaster: — “Öljétek meg azokat, akik ölni akarnak. Mert az őrültekkel csak őrültek békéinek meg”. Körülöttem égett az egész falu. De evvel nem törődött senki. A legénység csak a korcsmát oltogatta, hogy valami innivalót találjon. Ezt én is helyes ötletnek tartottam. Még füstölögtek a kormos falak, amikor a szerencsére épen maradt pincéből felgurították a hordókat. Rögtön csapra is ütötték őket. Leültem egy asztalhoz, amely csodával határos módon nem égett el és vártam, amig rám kerül a sor. Ekkor lépett be Tubák azon a kormosszélü nyíláson, amelj' valaha a kocsma ajtaja volt. Annyi minden történt velem ezen a napon, hogy egyáltalán nem csodálkoztam Tubák megjelenésén. Csak azon lepődtem meg, hogy hadnagyi rangjelzést viselt. Ezáltal megint feljebb-Elment mellettem, és rám sem nézett, valóm lett. Mert én csak az őrmesteri rangig jutottam el. Hátba kellett vágnom, hogy észrevegyen. Dühösen fordult meg, de rögtön megszelídült az arca. — Te?... Hogy kerülsz te ide? — Ahogy te. Tubák elmesélte, hogy már hónapok óta katonai szolgálatot teljesít. Ez sokkal kellemesebb dolog, mint villamosjegyeket lyukasztani. Résztvett a Felvidék és Erdély felszabadításában. Most ide vezényelték. És csodálatos módon összeakadt velem. Találkozásunkat sligovicával ünnepeltük meg, amely bőven csurgott egy meglékelt hordóból. Agyamra jótékony köd borult. Örültem Tubák jelenlétének. Nem tudom, hogy miért. Eddig nagyon egyedül éreztem magam. Tubák ragyogott a boldogságtól. Örült, hogy velem találkozott Örült, hogy aránylag csekély veszteséggel foglaltuk el a falut. Örült a mozgalmasnak ígérkező hadjáratnak, amely előttünk állt. — Ez nem olyan unalmas, mint a Felvidék és Erdély megszállása volt. Csodálkozva néztem rá. Nem értettem, hogy miért tartja szórakoztatóbbnak a puskagolyókat, mint a virágesőt és a fehérruhás lányokat. És az aránylag csekély veszteségben benne volt az én szakaszom két embere is. Hadviselt katonák, akik Wolhyniától Deberdoig bejárták az összes csatatereket és most ott feküdtek elkékült szájjal a templom előtti téren. Talán éppen a piros-pettyes ruhájú, szőke kislány repítette feléjük a halálthozó golyót. — Mondd, Tubák... Szoktál te gondolkodni néha? — Igen. Miért kérdezed? — Semmiért. Felesleges lett volna, hogy elmondjam neki gondolataimat a piros-pettyes ruhájú kislányról, szakaszom két emberéről és általában a világról. Zsákbamacska — Mondja, Kati, miért hagyta maga ott az előbbi helyét? — Mert nem tudtam, hogy itt rosszabb lesz. Álmatlanság — Szegény feleségem sohasem kerül ágyba hajnali három óra előtt. — Miért? — Vár rám, amíg a lumpolásból haza jövök. No, ПО . . . de nem most izente! Sepsiszentgyörgyön történt kisebbségi évek alatt. Az atyafi, aki az aznapi vásárról maradt itt valamelyik korcsmában, felöntött a garatra s kijövet, amíg rótta a kis székely városka utcáit, a későesti csendben harsány hangon énekelni kezdte: “Kossuth Lajos azt izente”... Egy fordulónál megszólítja a rendőr, de nem csupán a a csendháborításért, hanem kezdi faggatni: —• Bácsika, maga volomi irredenta dalt énekelte — mondja hibás magyarsággal. — No most jönni velem azonnal a szigorancára. Az atyafi nem sokat törődött vele, még jó pár percig dalolt. De amikor látta, hogy a dolognak fele se tréfa, hirtelen észbe kapott s imbolygó járással, gesztusokkal legyezett a rendőr orra előtt, mondva: — No, no,... de nem most izente! Szíves Vendéglátás dat az álarcosbálunkon ezzel az álarccal... 39
