Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

ám törve, de most már nincsen. Ő maga mondja, hogy olyan jó, mint új korában volt. Ha most megint eltöröm, sohasem lehet megkell megoldania! Én nem bízom önmagamügyvéd uram.

Az ügyvéd megnyugtatta, hogy fizettethet vele annyit, amennyit a korsó most pillanatnyilag ér.

— Sőt, — tanácsolta, — becsültesse fel a korsót a foltozó jelenlétében.

— Kezét csókolom, — búcsúzott dón Lollo és elvágtatott. (Szicíliában, ahol a történet játszódik, még gyakran köszönnek férfinak így. A ford.)

* * *

Este felé, amikor haza ért, ott találta az összes parasztokat, amint a korsó körül vigadoztak. Még a házőrző eb is részt vett az ünnepségen, ott ugrándozott és ugatott. Zi’Dima megnyugodott. Mi több, megtetszett neki a furcsa kaland, és nevetett rajta ő is, a szomorú emberek mélabús módján.

Zirafa félre lökött mindenkit és előre hajolt, hogy bepislantson a korsóba.

— Ah, hát jól érzed magad?

— Nagyon jól. Itt hűvös van, — hangzott a válasz. — Jobb, mint otthon.

— Nagyon örvendek. Figyelmeztetlek azonban, hogy ez a korsó négy unciámba került új korában. Mit gondolsz, mennyit érhet most?

— így, hogy én is benne vagyok? — kérdezte Dima bá’.

A falusiak vigyorogtak.

— Csönd! — süvítette Zirafa. — Itt két eset lehetséges: vagy nem ér semmit a te ragasztód és akkor csaló vagy, vagy pedig ér valamit és akkor a korsó, úgy, ahogy van, szintén ér valamit. Mennyit? Becsüld fel magad.

Zi’Dima gondolkozott egy darabig, azután igy szólt:

— Felelek. Ha ön csak az én ragasztómmal hozatta volna rendbe, ahogy én akartam, akkor először is most nem lennék idebent, s akkor a korsó körülbelül annyit érne, mint új korában. De igy kikészítve, ezekkel az átkozott kapcsokkal, amiknek a berakására kényszerített, hát ugyan mit érhet így? Mondjuk egy harmadát az eredeti értékének, talán igen, talán nem.

— Egy harmadát? — kérdezte Zirafa. — Egy uncia harminchármat?

— Talán kevesebbet. Többet semmiesetre sem.

— Jól van, — mondta dón Lollo. — Legyen annyi, amennyit mondtál. Adj nekem egy harminchármat.

— Műt? — mondta Dima bá’, mintha nem értette volna.

— Eltöröm a korsót, hogy kijöhess, —• felelte dón Lollo. — te meg, — ahogy az ügyvéd mondta, — megfizeted nekem az árát. Annyit, amennyire magad becsülted: egy uncia és

harminchármat.

— Hogy én fizessek? — csikorogta Zi’Dima. — Uraságod tréfál. Inkább itt tetvesedjek!

Ezzel kihívóan kihúzta a zsebéből a pipáját, rágyújtott és fújta a füstöt kifelé a korsó nyakán.

* * *

Don Lollo kezdte rosszul érezni magát. Ez, hogy Dima bá’ nem akar már kibújni a korsóból, ez bizony egészen új helyzet. Erre nem gondolt eddig, de az ügyvéd sem látta előre ezt a fordulatot. Mi itt a megoldás? Már-már kiadta a parancsot: “Az öszvéremet!” — de eszébe jutott, hogy este van.

— Hja, vagy úgy? — mondta végül. — Hát a korsómban akarsz lakni? Mindenki a tanúm! Ő nem akar kijönni, hogy ne kelljen fizetnie, pedig én kész volnék eltörni a korsót. Ha tehát itt akar lakni, holnap beidéztetem engedély nélküli beköltözésért, és azért, mert meggátol a korsó használatában.

Zi’Dima először egy bodor füstfelleget bocsátott ki, aztán békésen felelte:

— Nem, uram, én ugyan nem akarom önt semmiben sem megakadályozni. Talán élvezetből lakom itt? Lakoltasson ki, szívesen elmegyek. De fizetni... még tréfának is rossz, uram!

Don Lollo első dührohamában már emelte a lábát, hogy belerúg a korsóba, de azután viszszatartotta magát. Ehelyett megragadta mindkét kezével, átölelte és teljes erőből szorítani kezdte, reszketve.

— Látja, micsoda ragasztó? — mondta Dima bá’.

— Fegyháztöltelék! — ordította Zirafa. — Ki okozta a bajt, te vagy én? És még én adjam meg az árát? Halj meg éhen odabent! Majd meglátjuk, ki győz!

Ezzel elment. Eszébe sem jutott az öt lira, amit reggel bedobott a korsóba. Eszébe jutott az viszont Zi’Dimának, aki először is arra gondolt, hogy megünnepli az estét a parasztokkal együtt, akik sokáig időzvén a furcsa baleset miatt, ott maradtak éjszakára a szabad ég alatt a gyepen. Egyikük mindjárt el is ment egy közeli kocsmába bevásárolni. A hold nappali fényt árasztott, mintha csak ő is segíteni akarna.

Egyszerre csak dón Lollot, aki már aludni tért, pokoli tivornya lármája riasztotta fel. Kiment a ház erkélyére és egy sereg ördögöt látott a holdfényben a gyepen: a részeg parasztok egymás kezét fogva táncoltak a korsó körül. Zi’Dima meg énekelt hozzá a korsóban, hogy majd szétrepedt a torka.

Ezt már nem bírta elviselni dón Lollo. Kirohant, mint a bőszült bika, és mielőtt azok szólhattak volna hozzá, egy rúgással elindította a korsót lefelé a lejtőn. A korsó gördült, a részegek hahotájától kisérve, míg neki nem ment egy olajfának. Akkor eltört.

Zi’Dima győzött.

31