Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

A RABSZOLGA

Túrtam és útközt :m a Földet, s egy Óriás lépett elém.

— Ki vagy? — mint vas, kongott a hangja. —

— Rabszolga, — válaszoltam én.

— Kinek a szolgája? — A Földé! — mondtam vad gyűlölettel. Ö

érré fölvett a tenyerébe,

és — Ne félj, — súgta, — a jövö

majd megszabadít zsarnokodtól, csak őrizd jól a titkomat: népem, a Vas-nép lázadásra készülődik a föld alatt! —

Ezt mondta a Vas Óriás és eltűnt... Éli kínlódtam tovább, túrtam a földet, s átkozódtam száz hosszú, hosszú éven át.

s reménykedve s csalódva néztem, a lélektelen, lomha vak hadak, hogy hevernek a földön, kéz, láb s agy nélkül, a vasak,

láttam, hogy tűrnek, mint a hullák, erősek, engedelmesek, ekének, ásónak, kapának mind ideadják testüket.

de láttam azt Is, hogy maguktól nem tudnak megmoccanni se, láttam, e halott nép az élő Földet nem győzi soha le

Hívtam hát újra a Vezért, az Óriást, s elmondtam neki, hogy mi kell még, és hogy lehetne a vén Földdel megküzdeni.

Az Óriás szemembe nézett és lassan szólt: — Ha igazán gyűlölöd, — (bólintottam), akkor

mégis mi győzünk! — Azután

"• "■ '"-WC __ ; -.

elmondta, hogy mi lesz a dolgom...

Elmondta... S én a lázadó, boldogan követtem parancsát, és tettem, ami neki jó:

szörnyű csodákra tanítottam és szörnyű hatalomra öt, — még száz év és rettenve hátrált a Föld az új isten előtt.

S ekkor, csak ekkor vettem észre, csak ekkor vettem észre, hogy mialatt a régit levertem, a Vas új igába fogott:

én vagyok az ö keze, lába, velem nyúl a világon át, indít föld alatt, föld felett, — velem rakatja emeletekké, gépgyártó gépekké magát,

s szemem s agyam, mit kölcsön adtam, már csak egy műszere neki, már beszél: azt mondja: az embert magának ő gondolta ki,

ő az élet, munkába már ő szervez, kereskedik, kifoszt, ő akar s az én szerepem csak az, amit érdeke kioszt:

az anyag él, és háborúkat a bilincs rámcsap s már maguktól dolgoznak a gépfegyverek.

Félve, s lázongva megidéztem

harmadszor is az Óriást.

Megjött, f éllába Moszkva földjén.

A másik meg Newyorkon állt.

Most volt csak óriás! Kezébe

vett újra, és szólt: — No, mi kell? —

— Becsaptál! — és eipanaszoltam, hogy népe hogy bánt velem el.

Atkoztam a földet, a gépet, a régi és új zsarnokot.

— Akié a gép, azé az ember! — dühöngtem, és ö kacagott.

Arcába vágtam: — Azt hiszed, hogy most a te rabszolgád leszek?

— Te mondád! — felelt ö nyugodtan és elfújt, mint egy porszemét.

Szabó Lőrinc

cipeltem az égő pokolból, föl, föl, cipeltem fekete népét, tűzben nemesítettem, szikrát lobbantottam bele.

megtanítottam szállni, úszni, emeltem neki várakat, fegyvert gyártottam és bilincset, a föld felett s a víz alatt.

23