Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Ez a világ amilyen nagy... ISMERTETŐJEL Ez a világ amilyen nagy, Te, galambom, oly kicsiny (vagy; De ha téged bírhatnálak, A világért nem adnálak! Te vagy a nap, én az éjjel, Teljes teli sötétséggel; Ha szívünk összeolvadna, Rám be szép hajnal hasadna! Ne nézz reám, süsd le sze- Elégeti a lelkemet! (med — De hisz úgysem szeretsz en(gem, Égjen el hát árva lelkem! Petőfi Sándor. LISZT FERENC (1811-1886) zongoraművész, midőn „Erzsébet oratorium“-át komponálta, magyar zenemotivumokat óhajtott felvenni bele. Ezért tehát felkérte Reményi Edét, hogy hegedüljön el neki mindenféle magyar népdalokat. Egy a sok közül végre megtetszett Lisztnek. — No ez megkapó melódia, — szólt s rögtön zongorához ülve az egyszerű népdal alapjából nagyszerű zenei piramist épített és valóban az képezi a remek oratóriumnak egyik legszebb részét. — Apropos! — szólt végül Liszt, — szeretném tudni, mi volt a szövege ennek a dalnak? — Ennek bizony ez a szövege: „Nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret“. — No, ez is jó volt a szegény Erzsébetnek! — felelte megnyugodva a nagy zeneköltő. A félénk fiatalember végre leült az Íróasztal elé. Előtte szípen előkészítve feküdt egy ív levélpapír, egy boríték, egy bélyeg és egy töltőtoll. A fiatalember mégegyszer mindent rendberakott, hogy a kezeügyébe essen, szórakozottan beletúrt a hajába, és hozzákezdett az Íráshoz: “Kedves Ilona kisasszony! Végre sikerült megtudnom a nevét és a címét. Mióta önt először megláttam a villamoson, csak önre gondolok és a lehetőségre, hogy újra viszontláthatom. Szeretem önt, Ilona kisasszony, szivem egész lángjával, lelkem egész hevével, szenvedélyem teljes erejével. Adjon nekem lehetőséget a találkozásra. Jövő hétfőn pontosan hét órakor a városi parkban leszek, és várni fogok Önre, és kérem, válaszoljon nekem postafordultával poste restante “Sokat Ígérő kezdet’’ jeligére, hogy remélhetem-e jövetelét. Hogy el ne tévesszen engem, a következő ismertetőjeleket sorolom fel: a szökőkút előtti második pad jobb oldalán fogok ülni, egy dalt fogok -magam elé dúdolni, és gyengéden magamban mosolyogni. Vékony vagyok, szőke és aránylag kicsi. Egy kétsoros barna pepitaöltönyt viselek, egy szürreális nyakkendővel, és a fejemen barna filckalapot hordok. Kezemben — amin valódi disznóbőr kesztyűt viselek, — egy szál vörös rózsát fogok tartani, amit Önnek szánok, kedves Ilona kisasszony. Addig is égő türelmetlenséggel várom Ilona imádója.’’ A félénk fiatalember lezárta levelét, és elvitte a postára. Négy napig vágyakozva várta a választ. Végre megérkezett a levél. Türelmetlenül tépte fel a borítékot, és olvasta a következőket: “Kedves Uram! Végre sikerült nekem levele alapján önnel összeköttetésbe kerülnöm. A találkozón pontosan ott leszek. Hogy el ne tévesszük egymást, a következő ismertetőjeleket sorolom fel: a szökőkút előtti pad baloldalán fogok ülni, fogaimat fogom csikorgatni és gyengéden magam elé káromkodni. Én széles, erős és aránylag nagy vagyok. Nem viselek barna kétsoros pepitaöltönyt, sem szürreális nyakkendőt. Ezzel szemben nyitott inget hordok, felgyürt ingujjakkal. A fejemen sincs filckalap, hanem egy hosszú sebhely, az utolsó bútorszállítás eredményeképpen. Kezemben, — melyen valódi munkásbőr van, — egy vastag bunkót tartok, amit önnek szánok, kedves Imádó úr. Remélem, hogy ezzel a megfelelő helyen érhetem Önt, hogy ennek segítségévei kiverhessem Önből szivének egész lángját, lelkének egész hevét és szenvedélyének teljes erejét. Addig is égő türelmetlenséggel várom Ilona apja." Az Országház éjjel. 24
