Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

Ott áll egy apa, fiatal paraszt, sötét pillantással nézi fiatal feleségét. Fiatalon házasodtak össze, mert van ugyan öt gyerekük, a legidősebb nyolcéves lehet, de az apa huszonhathuszonhétévesnek, az anya még fiatalabbnak látszik. Az apa erős, barna ember, most nagyon sovány. Ilyen férfiakat látni mindenfelé az országban, szeretik és büszkék jól megmunkált földjeikre, sárga búzakazlaikra és minden más termésükre. Ez az emberfajta mindenre büszke, ami munkájának eredménye, komoly, szinte szigorú az arca, sötéten néz, de szemei jók és becsületesek, csak az elkeseredést lehet kiolvasni belőlük.

Az anya nem néz a férfira, csak titokban s akkor is gyorsan visszafordul. Csinos gömbölyűarcú parasztleány lehetett, lábai nincsenek bekötve s ha teste nem lenne olyan sovány, igen jó termete volna. Szemei beesettek, fekete haját a szél zilálta, már napok óta nem fésülte- Ajka szürke és ki cserepesedet!, bár nyelvével állandóan nedvesíti.

Nagyon sok mindent kell tennie. Gyerekeit őrzi szakadatlan. Kettő mindig ott van nála. Egyik a mellén fekszik. A másik gyerek kétéves lehet, ráncosarcú kisleány, mozdulatlanul fekszik anyja karjában. A többi három gyerek alig mozdul el, de ha egyikük valamivel közelebb kerül a víz partjához, az anya már kiabál s nem nyugszik meg, mig a gyerekek vissza nem jönnek, úgy hogy karjával elérhesse őket.

Éjjel még nyugtalanabb az anya. Alig alszik, s gyerekeit mind magánál tartja. Ha elbóbiskol egy kicsit, minduntalan felriad, s kezeivel gyorsan végigtapogatja őket. Itt van mind az öt? Hol van a második kisleány? Igen itt van. mind itt vannak. Ha csak megmozdul az apa, az asszony rögtön kiabálni kezd élesen:

— Mit csinálsz... valami nincs rendben?

ldönkint az apa káromkodik egyet. Az anya

tudja, miért szidja öt. Nem is válaszol rá. Csak a gyermekeit fogja s számolja őket a sötétben.

Ha virrad, úgy tesz, mintha nagyon el lenne foglalva, az ennivalót készíti elő. Hideg vizet merít a folyóból, egy kobakban liszttel megkeveri. s aztán igyekszik jókedvűen elmondani:

— Még sokkal több a lisztünk, mint gondoltam. Jó nehány napra még kisegít bennünket.

Sikerült a legnagyobb adagot az apához csempésznie ,aztán rémülten csititgatja a két idősebb fiút, s mindig urára néz, aki sötéten és némán bámulja őket. Az anya alig vesz magának ételt, de azért nagy csámcsogást visz véghez vele. Ha lehet, nem is eszik semmit, azt mondja, nem éhes, vagy, hogy a hasa fáj. Ha az apa elfordul egy pillanatra, gyorsan, titokban megeteti a két kicsit.

De az apát nem lehet becsapni. Rákiált a feleségére:

— Nem akarom, hogy éhezzél azon az áron, hogy ezek életben maradjanak!

S nem nyugszik addig, amig az anya csészéjét szájához nem emeli. Kicsiket kortyolgat a nő, hogy többnek tűnjön fel.

De azért az apát nem tudja megtéveszteni ezekkel az apró csalásokkal, azt jól tudja, hogy nagyon kevés élelmiszerük van már s hogy a gyerekek az éhségtől ordítanak. Az anya hiába csititgatja őket, a két nagyobb fiú gyakran sírni kezd. Valamikor kövérek és pirosak voltak s volt annyi ennivalójuk, amennyi csak beléjük fért. ők nem tudják azt megérteni, honnan jött ez a sok víz, ami elborította a földjüket, s azt hiszik az apának kellene segíteni valahogy rajtuk.

Ilyenkor, ha a gyerekek sírnak, az apa leül a folyóparton és bedugja a fülét. Ezek azok a pillanatok, mikor az anya arca megmerevedik a rémülettől, vigasztalja a gyerekeit, és suttogva beszél hozzájuk:

— Ne keserítsétek apátokat! Legyetek csendben ... legyetek csendben!

A gyerekek anyjuk arcát látva, elnémulnak, érzik a veszélyt, ha nem is tudják, milyen veszély az, amely fenyegeti őket

így tart ez a halk, szörnyű küzdelem apa és anya közt tovább. Napról-napra kevesebb a liszt a kosárban s az áradás nem szűnik. Az anya éjjel gyermekeit számolja a sötétben.

De ő sem bírta tovább a virrasztást Jött egy éjszaka, mikor kiéhezett teste elaludt úgy, hogy észre sem vette. Karjaival átölelte gyermekeit. Nem vette észre, hogy az apa megmozdult s a kisleányoknak súg valamit Aztán a két kisleány utána megy egy darabon. Kis idő múlva tántorogva jön vissza az apa, egyedül s lefekszik a sötétben. Nagyot sóhajt, mintha nyögés volna!

Pirkadáskor egyszerre felébred az anya. Megrémül: még nincs egész magánál, mikor tudtára ébred annak, hogy elaludt. Kezével gyermekeit tapogatja...

— Hol a másik kettő? — nagyot ordít és felugrik, urához rohan és rikácsolva kérdi:

— Hol van a két gyerek?

Az apa összegubódzva ül a földön, térdeit felhúzza, fejét hátra támassza. Nem válaszol semmit.

Az anya mintha eszét vesztette volna. Vadul zokog, a férfi vállait rázva úgy kiabál az arcába:

— Én az anyjuk vagyok, az anyjuk...

A rikácsolás felkölti a nyomorúságos tábor többi lakóit is. Hangos szót nem hallani. Mindenki tudja, miről van szó. Ez a harc folyik mindenütt. Az asszony nyög s a melle zihál:

— Egy anya soha nem tudná ezt megtenni, csak az apák teszik, akik nem szeretik gyermekeiket, s azt a kis ételt is sajnálják tőlük.

Most megszólal a férfi. Térdéről felemeli a fejét, a szürkületben az asszony felé néz és úgy mormolja:

— Azt hiszed, nem szerettem őket?

Elfordul s egy idő múlva tovább beszél:

—■ ők nem éheznek többé.

Egyszerre hangtalanul sírni kezd, s mikor az anya meglátja eltorzult arcát, elhallgat ő is.

20