Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
ját. Legszívesebben a felkeresésére indultam volna nyomban. Hátha valahol a sötét folyosón húzódott meg egy ablaküregben, vagy a padláson esetleg a pincében rejtőzik és azt várja, míg mi is lefekszünk. Elképzeltem, amint rábukkanok, aztán kardot rántok és lesújtom halálos csapással. Elfogott a bátrak izgalma, akik tudják, hogy hősi cselekedetet hajthatnak végre. Apám azonban azon a véleményen volt, hogy feküdjünk le, mert már késő este van. ilyenkor az okos ellenség is lefekszik és megvárja a nappalt, amikor a gyanútlan emberek nem is sejtik alattomos szándékait. Ez Ugyan egy csöppet sem hangzott meggyőzően, mert szerintem az okos ellenség épp résen áll virrasztva, mint az okos bátor, de nem akartam elszomorítani apámat azzal, hogy tévedéséről felvilágosítom, ő egyik kezébe vette kialudt csibukját, másikkal kézen fogott engem. így mentünk végig a családi kaszárnya szobáinak párás, szendergéssel teli c söndjén keresztül. Mintha abban a szobában, ahol anyám aludt, fojtott sirdogálás halkult volna el hirtelen .amikor beléptünk. Apám is ezt hihette, mért közelebb lépett az ágyhoz és suttogva kérdezte: — Szívem, te nem alszol még? Persze hogy aludt már. A nők nyomban elalszanak, amint lehunyták a szemüket. Csak mi, férfiak tűnődünk el még azután is elmúlt napunk gondjain és a hőstetteken, amit majd a következőkön kell végrehajtanunk. —■ Be mi lesz akkor, ha azalatt, míg mi alszunk, mégis behatol hozzánk az ellenség? •— Lám. milyen okos vagy, én erre nem is gondoltam. Kivette a szekrényből díszmagyarjának kardját és a kihúzott pengét, markolatával megtámasztotta ágyam lábánál. — Ebben az esetben te majd megvédesz minket ezzel a karddal. így már rendben van. Én ezt csakugyan meg fogom tenni, ha sor kerül rá. így már nyugodtan élaludhattam. Azután hangokat hallottam. Sok idő tellett bele, míg felismertem azokat és meg tudtam különböztetni apám és anyám hangját. Tovább aludtam s amit hallottam, az még része volt az álomnak. Anyám sírt, csaknem jajveszékelt. apárn halk dörmögéssel csillapította: — 'Még nem történt semmi, még nincs minden elveszve. — Már hogy mondhat ilyet? — jajdult fel anyám- :-тг Maga mindenkiben vakon bízik, pedig én figyelmeztettem, amint először pillantottam meg ezt az embert, alattomos mosollyal, behúzott vállakkal a folyosó ablaküregében. Csak ránéztem és tudtam: ellenség, ellenség! Felnyitottam a szemem. Anyám hangja úgy zengett tovább a csendben, mint elhalt segélykiáltás. A szobában égett a lámpa és apám ágya üres volt. Már mindent tudtam és rettentő izgalomban dobogott a szívem. Most az én hőstettem pillanata következik, amivel kiérdemiem a többi férfiak elismerését és a nők imádatát. Kiugrottam az ágyból és megmarkoltam a nehéz kardot- Csaknem felborultam vele, amint hadonászva vittem magam előtt a szomszéd szobába, ahonnan szüleim ijedt szavait hallottam. Szegények, talán épp az életükért könyörögtek. — Hol az ellenség? — toppantottam be és halálraszántan néztem körül. Anyám elképedve nézett rám az ágyból, apám, aki a fotelben ült, pillanatig szóhoz sem jutott. Aztán elmosolyodott. — Eltűnt. Megijedt tőled és elfutott. Nem hallod, most rohan le a lépcsőkön, most vágja be a kaput maga után?... — Akarjátok, hogy menjek az üldözésére?. — Ó, nem. Ez már túlzás volna. Köszönjük neked kisfiam, hogy megmentetted az életünket. Szerényen mosolyogtam és kijelentettem, hogy semmi az egész. De azért mégis gyönyörű érzés volt, hogy látszólag nem is vagyok teljesen felnőtt férfi és máris megmentettem a szüleim életét. Pearl Buck: APÁK ÉS ANYÁK A legnagyobb csapás Kinában az árvíz. Óriási terjedelmű termőföldeket önt el, és a parasztok ezrei válnak ilyenkor hontalanná. Ezekben a nyomorúságos időkben szörnyű tragédiák játszódnak le. A szárazföld szélén, amely az egész láthatáron örvénylő viztengerből kiemelkedik, olyan halmok láthatók, mintha nem is emberi kéz, hanem a víz hordta volna oda őket. A viskókban néhány fapad, asztal, kis szekrényke és vasüst, amely egy kormos agyagtalapzaton fekszik. Ez az üst már hetek óta hideg, nincs tűzhely, mely alatta égne. Az árvíz elvitt mindent. Egy ilyen kis halom mindaz, ami az otthonból, a parasztházból megmaradt. A többj víz alatt fekszik, s ott van a termés is, amelyet learattak, de behordani már nem lehetett. Minden ilyen megmentett kis vagyon körül, néhány emberből álló csoport verődött össze: egy férfi, egy asszony, több gyerek, néhol egy öregasszony , vagy öregember is, utóbbiak csak ritkán láthatók közöttük. Titkos küzdelem folyik az apák és anyák közt, egyébként kísérteties csönd van. Miért küzdenek? 19
