Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-04-01 / 4. szám

— Már ugyan mitől félhetne az — kissé magához húzott engem és mint eleven érvet mutatott anyám felé —, akinek ilyen bátor fia van?

Sejtelemszerűen éreztem, hogy tréfával akarja elütni anyám szavainak komolyságát, de mégis szerettem, hogy az én jelenlétemmel nyugtatja meg őt. Már el is képzeltem magamban valami gyönyörű, nagy veszettelmet, amivel szemben én védeném meg anyát és apát. Bizony ez egy csöppet sem tréfadolog. Alighanem anyám is erre gondolt, mert ő nem vette át apámnak tréfálódzó mosolyát. Komoly és szomorú maradt.

— Józsi — a keze kérlelő, puha mozdulattal ereszkedett az apám kezére —, szeretném, ha komolyan beszélne velem a dolgokról.

Apámnak kissé megremegett az ajka, de tovább mosolygott.

—• Hát nem érted...? — és ismét reám mutatott, de a mondat ezúttal befejezetlen maradt, homályt, csodálkozást és kíváncsiságot idézve fel bennem.

Anyám azonban úgy látszik, azt is megértette, amit apám elhallgatott Kissé eltűnődött, majd hirtelen felém fordult édesen kérlelő mosolyával:

— Fiacskám, jó lenne már lefeküdnöd. Szólok Anicának és ő majd lefektet.

Bármily kedvesen mondta, én ezúttal bántónak éreztem kedvességét. Nyilvánvaló, hogy csak el akar távolítani. Mért épp most feküdjek le, holott máskor is fent vagyok apámmal? Titokban akarja előttem tartani a veszedelmet, amiről apával akar komolyan beszélni? De mért? Talán félt? Ó, szegényke, hát elfelejti, hogy bátor és férfi vagyok?

— Nem, nem — ellenkeztem duzzogva és szorosan apámhoz húzódtam. Szerettem volna még valami olyasmit mondani, hogy én rám minden veszedelemben nyugodtan számíthatnak, de akkori szókincsemmel nem találtam meg mindjárt a megfelelő szavakat.

—- Hát persze, hogy nem — állott pártomra apám. — Olyasféleképpen mosolygott, mint magam is, amikor sikerül túljárnom Anica kisasszonyunk eszén.

— De hát mikor? Hiszen már nincs több idő a várakozásra. Ödön ma itt volt a váltóval.

— Tudom.

— Beszélt vele?

— Igen.

— De remélem megtagadta?

—• Nem tagadtam meg.

Egyre hevesebb hangon beszéltek. Már azzal se törődtek, hogy én is ott vagyok. Vagy belátták, hogy komoly és bátor férfi előtt nincs helye a titkolódzásnak? Anyám vádolta apámat, hogy katasztrófába viszi önmagát és minket.

— Az lett volna a katasztrófa — felelte sápadtan apám —, ha megtagadom. Akkor nyomban foganatosították volna a végrehajtást ellenünk.

Anyám rémülten nézett apámra és a szemét egyszerre ellepték a könnyek. Felugrott az asztaltól és kisietett a szobából. Anélkül, hogy elárulta volna azt a bizonyos veszedelmet, amitől annyira félt. Nem értettem. Különben is, hogy lehet így megijedni valamitől?

— Ez azért van, mert a nők gyöngébbek és kevésbbé bátrak, mint mi, férfiak — magyarázta apám.

— Jobb is, hogy lefeküdt, — véltem én.

Apám mosolyogni igyekezett, de a szeme

szomorú maradt anyám távozása után. Szerettem volna, ha beszél. Ezek az éjszaka határáig sompolygó esték voltak a mi meghitt beszélgetéseink órái. Ha már mindent befedett a csend és már mindenki szendergett a házban. Csak mi virrasztottunk, mint két összeesküvő, két cinkostárs, két magányos mécses a késő esték leple alatt, ő ilyenkor gyermekké vált, én komoly férfivé. így lettünk kortársak és barátok, kimeríthetetlen beszélgetéseink óráiban. Most azonban hallgatott. Szomorú mosollyal, nézett maga elé, és pipájában kialudt a tűz is.. líéha az ajtó felé lesett, merre anyám távozott. Talán azt várta, hogy viszajön. Még hallani lehetett, amint anyám szobájának folyosóra nyíló ajtaja becsukódott. Ez volt az utolsó nesz, és a ház élete egészen elmerült a csendben

Közelebb húzódtam apámhoz:

—. Mondd, mitől félt az anyi?

— Az anyi? — ködösen kérdő tekintetét a messze távolból hozta vissza felém. — Talán nem is félt, talán csak engem féltett.

— Az ellenségtől?

— Igen fiam, az ellenségtől.

—■ Api, hát neked is van ellenséged?

— Bizony fiam, az életben mindannyiunknak vannak ellenségeink.

— És mondd milyen... az arca... Erősebb, mint te, vagy — és némi kétellyel tettem hozzá — mint én?

— Hogy nálad erősebb lenne, az nem valószínű, bár a felől se vagyok egészen biztos. Az arca pedig?... Hát kérlek, az arca nagyon kedves, örökké szívesen mosolyog és olyan, mintha nagyon szeretne minket-Csodálatos. Egészen másként képzeltem el eddig az ellenséget. Sötét szemekkel, bulldogarccal és kabátjának szárnya alá rejtett, villogó tőrrel a kezében.

— No és akkor a háborúban miről ismerik fel az ellenséget?

— Hát csak arról, fiam, hogy az ellenség más ruhát visel, mint mi.

— És más zászló alatt jön felénk.

— Hát persze, más zászló alatt. Főként erről a zászlóról lehet megismerni.

Eddig apámmal csak barátokról beszéltünk, hősökről, nagy költőkről, akiket szeretni kell. Ez volt az első ellenség, aki házunkban láthatatlanul, nevének titokzatos és gyűlöletet támasztó jelképével, beszélgetésünknek ezen a csöndes estéjén megjelent. No hiszen csak kerüljön a kezem ügyébe, majd én ellátom a ba-18