Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Wass Albert: NAGYPÉNTEKI SIRATÓ Elmegyünk, elmsgyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk... Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim! Véreim! Országutak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége? Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Judás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat. Mindég kettőt, soh’se hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucok at. labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül. Nem térdel ott senki, senki. A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta ezért nem tud húsvét lenni. így lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle. Tamással hitetlenkedő, kakasszóra péterkedő, judáscsókkal kereskedő. Soha-soha békességgel Krisztus-Urban szövetkező. Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te. Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe. Bizony, jól mondja a nóta: hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy utakra megyünk. Messzi nagy utak porából bizony, köpönyeget veszünk. S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben bizony pajtás, mondom Néked: rendre-rendre mind elveszünk. Szítnya i Zoltán: AZ ELSŐ ELLENSÉG Az asztal elcsendesült. Házunknak nagy asztala, amit minden étkezéskor tizenketten ültünk körül: a szüléink, öten testvérek, két szegény rokonunk, két vendégségbe fogadott diák és Anica, a kisasszonyunk. Ki erre, ki arra széledt el. A távoli szobákban kigyultak a petróleumlámpák s a falak mentén fehéren és hívóan világított a rengeteg fekvőhely7. Az ó-vár tornyában megszólalt a kilencórai nagyharang s mélyen zengő szava visszhangtalanul elmerült a kisváros sikátorutcái közt, az erdőrengetegbe néző völgy két torkán. A vastag falakon át, egy távoli szobából beszűrődött egy hegedű egyhangú nyikorgása, aztán körülbelül a nagyharanggal együtt, ai is elhallgatott. Már csak hárman ültünk a hosszú asztal végén: apám, anyám és én. Apám megtömködte hosszúszárú csibukját, én a pipa szája fölé tartottam a gyufa lángját és gyönyörködve néztem, amint föiszáll belőle a füst szép lila szalagja és a vékony dohánylevelek közt sebesen terjed szét a piros parázs. Anyáin könyökölve az állához értette összekulcsolt ujjait, örökké titkolt bánattól égő szép szeme a messzibe nézett. Máskor ő is felkelt asztalbontáskor s az elcsendesült ebédlőben csak apám és én maradtunk, míg a másodszor is megtömött pipában fenekéig égett a dohány. Akkor elindultunk együtt, kézenfogva, a családi kaszárnya elsötétült szobáin át a szendergés álomlélegzettel teli csöndjén keresztül az utolsóig, mely a miénk volt, apámé és az enyém-Anyám most valamit mondani akart. Csak azt várta meg, míg a szobalány leszedte az asztalt. Mintha nehezére esnék az, amit mondani fog, mély lélegzetet vett hallhatóan és szorongással teli tekintetét apámra emelte: — Józsi, én félek. Úgy hiszem, apám mindjárt értette, mire gondol anyám, mert egy pillanatig gondfelhő jelent meg az ő magas homlokán is, aztán a vállát rándította, barátságos nézésű szeme anyámra hunyorított:
