Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
JÁTSSZUNK! Az elátkozott hetei A résztvevők egymás után számolnak, de nem mondanak olyan számot, amelyikben a hetes szerepel, vagy héttel osztható. Mindenki mihelyst rákerül a sor, azonnal köteles a következő számot mondani. Aki eltéveszti, zálogot ad. Akire a hetes jut, az a szám helyett bumm-ot mond. Pl. 11, 12, 13, bumm, 15, 16 bumm. Álljon itt néhány zálogkiváltási mód: Farkasszemet nézni mindenkivel sorban, de nem szabad mosolyogni; állathangot utánozni; közmondást mondani, verset szavalni; egy viccet elmondani; stb. Pletyka Az emberek szeretnek mindent tudni, de á hír sohasem úgy megy tovább, ahogyan elindult. A játszók egymás mögé ülnek és az első egy mondatot súg a háta mögött levőnek azzal a figyelmeztetéssel: add tovább! A legutolsó hangosan elismétli azt a mondatot, amit neki súgtak. Tíz személyen menjen csak keresztül egy kis hirecske, és ezek akarjanak is vigyázni a továbbadás hűségére, mégis megváltozik. Hát még, ha az embereknél szájról-szájra megy egy hír, és a “jóakarat” még hozzá is tesz valamit... Amerikából jöttünk Ketten kimennek és választanak maguknak egy “mesterséget”, amely két szóval fejezhető ki. Pl. cipőt tisztítani. Azután bejönnek s mondják: “Amerikából jöttünk, mesterségünk címere c.t. (a választott “mesterség” két szavának a kezdő betűi). Némán, kézzel-lábbal mutatják mesterségüket, ebben az esetben a cipőtisztítást. Aki kitalálja a gondolt foglalkozást, az megy ki, miután maga mellé társat választott. — Mire várunk még? — kérdezte Sanyi, mert hirtelen eszébe jutott, hogy édesanyja aggódik miatta. — Sose félj — nyugtatta meg Laci. — Csak nem képzeled, hogy édesapád is nincs itt valahol, a tömegben? Én legalábbis nem megyek haza. A fiúk a rádióhoz mennek, hogy szüntessék meg ott is végre a hazug adásokat. — Veled megyek, Laci! — mondta Sanyi elszántan. — Ráérünk azután is hazamenni. Nézd, mindenki indul a város felé! Elindultak ők is. A közelben lévő Honvéd utcában a nyomdászok érdeklődve nézték a rengeteg embert a Szikra nyomda ablakaiból. A hatalmas kapú alatt néhány egyetemista beszélt a nyomda vezetőjével, a 16 pont kinyomatása ügyében. Egy bekötöttfejű szedőnő az emeleti ablakból kiáltott le éles hangoa az utcát betöltő tömegnek: — Magyarok! Mi itt maradunk a nyomdában, ha kell, egész éjszaka, de állítsatok őrséget, készen minden eshetőségre! — Itt maradunk mi is. — szólt Laci izgatottan. — Legfontosabb, hogy a sajtón tájékoztassunk mindenkit. Tizenhetedik pontnak feltétlenül be kell venni az általános sztrájkot, míg az oroszok ki nem mennek! Meg kell értetni mindenkivel, hogy ez a legnagyobb fegyverünk... Tiz-tizenkét ember elég ha a nyomdában marad. Sofőrök, kerékpárosok várjanak az első röplapokra!... Sanyi csak bámult. Nyurga barátját mintha kicserélték volna; arca kipirult, szeme csillogott s hangja olyan határozott volt, hogy belátták a kőrülállók: gyors cselekvésre van szükség, mindnyájuk érdekében. A szedőteremben máris megindult a munka. Lent, a kapu alatt diákok, idős munkások, néhány fegyveres ifjúmunkás szorongott. Izgalom, elszántság ült minden arcon s feszült figyelem: mikor kapják kézhez az első röplapot. A tömeg lecsendesült kint, de kisebb csoportokba verődve, elfáradva már a Parlament előtti ácsorgástól, még mindig beszélgettek. A nagy kaput be kellett zárni, el ne özönöljék az emberek az egész nyomdát. Hangos dörömbölésre nyitotta ki Sanyi a kisajtót. Egy kerékpáros fiú állt kint s hogy ajtót nyitottak, már a küszöbön kiá.tóttá: — A rádiónál belelőttek az ávósok г tüntetőkbe! Hét embert agyonlőttek!!... Szeme még mindig eliszonyodva látta a szörnyű képet. Barna haja csapzottan lógott homlokába, arcán verejték csillogott Rövid viharkabátja csupa por. — Középiskolás lehet... — nézte Sanyi s valami hideg borzongott át rajta. Hét halott! Szörnyű... Laci valósággal berántotta a fiút a kapu alá s becsapta mögötte az ajtót. — Ne csinálj pánikot! Hazakü’.döm a kint ácsorgókat, itt csak a nyomdában segédkezők, meg a fegyveresek maradnak. — Hány fegyveresed van? — kérdezte a középiskolás, mintha világéletében harcászatot tanult volna. — Három. — Kevés. Hozok még párat. Azzal kerékpárján elrobogott. Feszült csend követte egy percig, aztán újból lázas járkálás kezdődött. Megjelent az első néhányszáz röplap. Egy nyomdász kiállt a földszint egy kivilágított ablakába s messzecsengő hangon felolvasta a most kinyomott tizenhét pontot. Az általános sztrájkra való felhívásra zúgott az utca: — Éljen! — Éljenek a nyomdászok!... Úgy emelkedtek a kezek az aláhulló röpcédulákért, mint mikor vizbefuló kapaszkodik az életért. Mindenki legalább egyet szeretett volna, de nem jutott. Kicsi volt a nyomdagép ahhoz, hogy kel.ő mennyiségű röplapot gyártson. A következő sorozat 54
