Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Nyirő József: ÁFONYASZEDÉS Nyár kezdete. Gyönyörű idő. Teljessé vált az élet. Minden mozog, lélegzik, dolgozik, küzd, változik. Fa, bokor, réti virág, bogár, lepke, víz, napsugár, madár, a föld minden lénye ismeri útját és célját. Kiteljesül benne az élő törvény, minden fűszál kinyilatkoztatás. Máskor magával ragadott, fölemelt, gyönyörűségem volt, kibékített az élettel. Ma rá se gondolok. A zöldség- és gyümölcséhség kibírhatatlanul erőt vett rajtunk, és ma jött a hír, hogy megérett az áfonya. Nehéz a mellünk a vágytól, ahogyan Jánossal az erdő felé csörtetünk. Sóvárgunk a zöld után, és szinte kinézzük a földből azt a pár fő salátát, zöldhagymát, árva retkecskét, ami itt-ott, arasznyi ágyacskákban az ablakok alatt szomorkodik. A látástól is átszellemülünk, mint az őz az első rügyektől. Ezek az erdei parasztok messzi földről hozzák a zöldséget. Nekik nem hiányzik, de bennünk vágyakat, álmokat okoz, és benyomul a képzeletbe. Izgalom futja be az agyat egyetlen ösztövér retek láttára. Akinek nem jut, belehalványodik, és sötéten lesüti szemeit. Ilyenkor értjük meg Ézsaut. Ragyogó szemekkel beszélünk flekkenekről, csirkehúsról, spárgáról, paradicsomról, barackról, szőlőről, öreg borokról és egész testünk belereszket. És most, — Úristen! — itt van az első áfonya. Régóta lessük, mikor kapja meg sötét acélfényét, különös erdei ízét. Eddig a levelek alá rejtőzött hamvasan és érintetlenül. Most rámegyünk Jánossal. Titokban, hogy a többi ne tudjon róla, és nekünk több jusson. Séta leple alatt derítettük föl, hogy mit várhatunk az erdőtől. Már a málnát is számon tartjuk. Az fogja felváltani az áfonyát. Dúskálni fogunk az erdei gyümölcsökben, hogy a gombát ne is említsem. Felvirradt szegény, hazátlan magyaroknak. — Te erre menj, János! Én majd a túlsó erdőrészt járom meg. Mohón kapom be az első szemeket. A gyermek és az állat gyönyörűségével. Fényt kap tőle a szemem. A gyümölcs befesti kezemet, szájamat. A pillanat teljesen az enyém. Ha elmúlik, megismétlem. Beosztom, játszom vele, és kezdetleges öröm remeg bennem. Aztán óvatos, ravasz leszek, mint a vad. Önmaguktól hegyeződnek füleim, pillantásom sanda, gyanakvó. Villámgyorsan fürkészem át az ágak szövedékét. Mozdulataim nesztelenek és surranóak. A megfeszített érzékek világosságával észlelek mindent, ami körülvesz. A szerzés szenvedélye erőt vesz rajtam, és alakoskodom. Ez itt jó hely. Messziről kék lobot vet az áfonya. Csak ne jönne senki! A puha mohán odasettenkedem, és nekihajlom a bokroknak. Kopogva hullanak a sörétszem bogyók a pléh dobozba. Hajlom, hajladozom. Már magamtól is sajnálok minden szemet. Akár liternyit is Ígér ez a tisztás... Csak ez a János ide ne jönne... Milyen gyönyörű, teljes szemek!... Az idő múlik. Derekam nyilai a sok görbüléstől, fejem is előre bólogat már, mint a medvéé. Kínosan egyenesedem ki. Az ördög vigye el, milyen szaporátlan dolog az áfonyaszedés. Lábaim is reszketnek, nem lehet abbahagyni. Aláhajlom, és úgy nézek át a bokrok sűrűjén. Fekete csillogás a levelek alatt megbújt sok bogyó. Szerencsém van. Itt még nem legelt senki. A behulló naptól fényekben úszik az erdő. A szálegyenes fenyők bronza, üdesége, illata elvarázsol, az érintetlen moh-gyepek különös világa vesz körül sokmillió éves szépségével. Budapest éjjel.
