Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Csiky Ágnes Mária HABANERA Boldizsár védekezőn kapta maga elé a kezét, mikor a szerkesztő bekérette. Mindig így tett, ha ismeretlen szobába lépett. Nem is tudott erről a mozdulatáról, csak a keze végezte, nem ő. Döbbenetesen külön életre volt képes ez a tíz ujj. A szerkesztő homlokára tolta a pápaszemét. Vizenyősen jóakaratú pillantásokkal méregette Boldit. — Hm... — reszelte a torkát, — hát igen... Nem éppen rossz, csak nézze... ki fogja ezt elolvasni? Kit érdekel egy lírai leírás a Balatonról és a... mittudomén-milyen hegység szépségeiről? Tavak nálunk is vannak és hegyek is. Exótikum kell, fiatalember. Exótikum, érti? — Összecsapta a papírokat és visszanyújtotta. — Maga magyar? Na látja! Mindjárt megvan a téma. írjon az asszonyaikról, akik mind papucsban járnak, énekelnek és rázzák azt az izét... azt a hogyishívjákot... Na, tudja már, mit gondolok! — Rázzák? — nézte elképedve Boldi a hadonászást. — Talán a kasztanyettet... — Azt, azt! Látja, ez jó cikk lenne. Vagy adok még egy ötletet: írjon valamit a politika sötét háttereiről... — Nem... Nem tudok. — Hirtelen elfehéredett a szájaszéle és megfogta az Íróasztalt. — Mi baja? — meredt rá a szerkesztő. — Éhes? — Nem. Dehogy. Köszönöm. — Na jó. Akkor írja meg a másikat, azt a.. . Ha csak valamiképen is használható, lehozzuk. Szívesen segítenék magán, fiatalember, higyje el, szívesen... Útközben iszonyú jó kedve támadt. Hogy a cikkből, a honoráriumból semmi sem lett, alig érintette most, annyira szórakoztatta az új játék. Gondolatban a főváros utcáit csupa kopogó-csoszogó papucsú, éneklő asszonyokkal népesítette be. De a legjobb volt a kasztanyett... Jó vicc lenne megpróbálni, hogy közölnék-e, ha megírná? Valószínűleg közölnék. És a városka szenzációéhes közönsége kétkedés nélkül le is nyelné. Egy-kettő azért tán írna az újságnak, hogy micsoda zöldfülű hülye... “Szerelmem vad cigánygyerek...” — szállt fel tisztán és félreismerhetetlenül a füttyszó az utca túlsó felén. Boldizsár ökölbe szorította kezeit a kabátzsebben. Hajszoltan igyekezett tovább. De a füttyszó a nyakába ült és könyörtelenül folytatta: “csapongva száll, de útja néha gyász...” Egyszerre megint itt volt minden. Nem lehetett elfutni előle. Nem emlék volt, gyötrő valóság, ugyanúgy, mint akkor. A kínzói, akiknek csak a hangját hallotta... és a rettenetes fény... izzás... láng... “Feleljen! Kik még? Feleljen!” De a másik hang még kegyetlenebb, 8 füttyös. .. ezt az egy melódiát viszi szüntelenül, irgalmatlanul... mintha játék lenne a kín.. . “Ha nem szeretsz te, én szeretlek...” És a kések. Hasogató kések. És a fütty... “Ha én szeretlek.. — Nem, nem, nem — nyöszörögte Boldizsár a házfalnak dőlve és hektikás rémülettel dobálta fejét a vállak között, — nem, nem, nem, nem, nem... Mikor újra meglátta az utcát, nagy karéjban álltak körülötte az emberek. Fehérköpenyes segéd magyarázott széles mozdulatokkal valamit egy öregasszonynak. Az bólingatott és a kalapján furcsán reszketett a toll. Boldi félrehúzta a száját. A mosolyra kivált a karélyból egy őszhajú ember és hozzá lépett. — Rosszul van? Hívjunk orvost? Boldi végigsimított a homlokán és mélységeset lélegzett. — Butaság — mondta, aztán hogy az öreg hökkent arcát látta, kijavította magát: — Köszönöm, semmi bajom sincs. A körbenállók vitatkoztak még egymással egy darabig, majd lassanként szétoszoltak. — Éhenkórászok — legyintett a tollas asszony és ő is tovább imbolygóit. Csak az öregember maradt mellette. Megfogta a karját és óvatosan vezetni kezdte. — Hja, ilyen az élet... ilyen... Maga még fiatal — hümmögte néhány oldalpillantás után. — De a háború, ugye? Mindenkit megsebesített valahogy. — Egészséges vagyok — védekezett Boldi. kicsit hevesen. — Egyedül is tudok járni. —• Miből él? — csapott le rá az öreg. Mikor válasz nélkül maradt a kérdése, elmerengett. — Szereti a virágokat? Most Boldi vette alaposan szemügyre a kísérőjét. Sokráncú barna arca volt, mint az őszi alma. — Virág — mondta elnyújtva, — vannak még virágok? Nem is hittem volna. Nem lehet megenni, felvenni, sem befűteni vele. — De pénzt keresni — bólintott az öregember, — azt lehet. Mert az emberek születnek, 17
