Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

házasodnak és meghalnak. Annyi a munkám, alig győzöm, mégsem kapok tanoncot vagy segédet. Mindenki a gyárba rohan. És a műhelybe. Pedig ott büdös a levegő.

A sokszínű, selymes virágtáblák között már tudta Boldi, hogy itt fog maradni. Beáll a hangtalan munkamenetbe a nappal, gyökérrel, maggal. És az almaarcú öreggel.

— Szokott-e olykor fütyörészni? — fordult hirtelen a jövendő gazdájához. Az furcsán mézegette.

— Bomba? Gránát? Itt jó lesz neked, fiam.

— Úgy mondta, mintha új palántát Ültetgetne.

— Harminc évvel ezelőtt fütyörészgettem még, de mióta egy fogam sincs elől...

Hosszú sor cserépben virított a muskátli.

Boldi otthoni ablakokra gondolt. A tábla másik oldalán karcsú tűzliliomok hajladoztak és Katára emlékeztették.

* * *

Kata rézvörös hajában árulkodva futott végig egy széles fehér csík. Boldinak még soha nem jutott eszébe, hogy az ősz hajfürt titkát kutassa, pedig már hetek óta ismerték egymást. Elfogadta, hogy ott van és így még szebbnek találta a lányt, a nyugalmat lehelő színnel a

nevető szemek fölött. Vágyakozva játszott

néha a gondolattal, hogyha az ujja köré csavarhatná ezt a korai havat... vagy a lángsátorba ejthetné az arcát...

Mióta az almaarcú öregnél dolgozott, nyugodtabb is lett. A mozdulatai békésebbek voltak, virágszirmok könnyűségéhez méretezettek. Szombatonként büszkén hordta az ajándékba kapott csokrokat Katához.

De mintha most a lányra ragadt volna át a nyugtalansága. — Menjünk sétálni — mondogatta, alighogy Boldi a szobába lépett. — Nézzük meg az aranyhalakat. Nézzük meg az új filmet. Nézzük meg... — Boldi szusszantott egyet, aztán vette a kalapját. Égett a talpa a napi munka után és csábítóan hívta a lámpa fénykörében a karosszék.

Szerencsére a tó körül is voltak padok. A halak pikkelye már beleolvadt a sötétbe, de Boldi nem bánta, mert Kata halántéka fölött még világított az a különös csík. Mintegy kábulatban nyújtotta ki felé a kezét, de félúton megállt és csak a szeme fejezte be a mozdulatot. Kata felkacagott.

— Mit nevet? — háborodott fel Boldi. — Engem? Engem nevet ki?

Kata elhallgatott, de befelé, hangtalanul, még egyre rázta a kacagás.

— Mi van ezen nevetnivaló? Ez komoly dolog. Tudod, hogy szeretlek. És ha én szeretlek, akkor...

Akkor legalább ne mulass rajtam, akarta mondani. De odáig nem jutott. Elveszítette a szavakat, csak ez a félmondat maradt meg benne. És lassan, kéretlenül, kérlelhetetlenül hozzászegődött a dallam. A füttyszó. “Ha én

szeretlek, akkor...” Megint ott állt a szobában, a lámpa alatt, Az agyában a tőrök és valaki forgatja a pengét... “Feleljen! Feleljen!” És a lóképű még mindig nem hagyja abba, még mindig tovább tudja a melódiát. “Ha én szeretlek...” Magasba kúszik vele és aztán...

Hideg, nyirkos verítéket érzett, ahogy végigtörülte az arcát. A melle még mindig fújtatott, lökdösődve kínlódott levegő után. Aztán észrevette, hogy Kata abbahagyta a nevetést és aggódva hajolt felé.

— Nem tudtam, hogy annyira komoly, Boldi. És nem is nevettelek ki. Csak jó kedvem lett, mert eltaláltam, mire gondoltál. Haragszol?

—• Nem. — Boldizsár megnedvesítette az ajkát és nem is tudta, miért kellene haragudjon.

— Igazán szeretsz? Igazán?

— Igen. Igen, igen — és felugrott a pádról, űzötten. Már a szó mögött is veszély lapult.

* * *

Nem áltathatta Katát. Kata semmit sem sejtett. Azt hihette volna, ép, egészséges ember lesz az ura, pedig... Egyszer majd megint megbotolna. Mindig újra megbotolna. Épnek látszik, igaz, de ez az egy út — ezen nem bírt végigmenni. És ez az út mindig előbukkan majd, lesni fog rá, mikor nem is várja. És ő majd eldől, egyszer, kétszer, sokszor... egyre többször és a végén már nem lesznek más utak, csak ez az egy és ő nem tud felkelni többet. Talán az orvos... De melyik orvos törülhetné ki életéből ezeket az órákat? Vagy tilthatná el a dalt minden országban, minden vidéken?

Lappangó árnyékként járt a munkahelyére. A házak nyitott ablaka muzsikát árasztott. Szerelmes lányok énekeltek a nyárban és hetyke fiúk fütyültek. És még a kintornásoktól, az utcai muzsikusoktól is... félt. Igen, félt. Egy férfi, aki reszket, aki sápadtan, fürkészve tesz minden lépést. Egy gyáva férfi, egy rongy.

Katát csak egyszer látta, két hét alatt. Ez alatt a két hét alatt ért meg benne a nagy, sötét áldozat. Mikor tudta, hogy egyedül fog maradni, csak akkor érezte, milyen kétségbeesett, fuldokló reménységgel szereti. És mikor eleresztette a kezét és elvonta a szemét tőle és visszaajándékozta a fiatal életét, akkor ez a szerelem már nem is volt szerelem, kiteljesült, fájdalmasan szép és szent lett. Boldizsár utolsó ereje volt ez az áldozat, amit szembe vethetett azzal, hogy — gyáva.

Csakhogy nem számolt Katával. Kata a második szombaton a kertészet előtt várt rá. Nem látta az árnyat Boldi arcában, vagy csak úgy tett, mintha nem látná?

— Egész nagy dobostortát sütöttem — emelte fel a cirmos szempillákat — és ha egyedül kell megegyem, belebetegszem.

Boldi nem bírt menekülni a hangjától, a kis-18