Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
rehényással. — Susanne már jó ideje várakozik rád. — Igen, feltartóztattak... és a szabónőnél is várni kellett... — Jó, jó, hiszen nincs semmi baj, — igyekezett őt megnyugtatni a jó Dupout, miközben a meglepetésül tartogatott ékszer elrejtésével foglalatoskodott. — Bocsáss meg, hogy várakoztattalak, — szólt most Lucienne barátnőjéhez és a nyakába borult az ámuló asszonynak, összecsókolta Susannet, aki zavartan bámult rá, majd odaszólt férjének: — Kérlek, édesem, szeretnék négyszemközt beszélni Susanneval... Dupout úr udvariasan meghajolt, kezet csókolt Chatel asszonynak és elhagyta a szobát. A két barátnő magára maradt. 4. — Épp az utolsó másodpercben érkeztél—, — suttogta Chatel asszony. — Ha egy pillanatot késel, már tud mindent... De mi történt? Nem utaztál el?... Hála Istennek, hogy megjött az eszed! — Ah, édesem, olyan különös az élet! Négy órakor délután még biztos voltam a dologban. Minden előkészületet megtettem, elküldtem a levelet is hozzád. Öt órakor ott voltam Juvieresnél, aki útra készen, izgatottan várt rám. Kimondhatatlanul szép volt ez a készülődés. Kocsit vettünk, mint a nászutasok, titokban és bujkálva, ki a pályaudvarra, ott beszálltunk a külön fülkébe. Csupa álom és boldogság volt a jövő, sírni szerettem volna az elragadtatott J örömtől... Nem, nem szégyenkeztem egy cseppet sem. Amikor a vasúti kocsiban ültünk már, Jurvieser gyengéden megkérdezte: — Jó helye van, kényelmesen ül, szivecském? — Kitünően, szerelmem! Reszkettem a gyönyörtől, hidd el, Susanne. A kezünk találkozott és megfogadtuk, hogy örökké együtt maradunk. Nem törődünk a világgal, az idővel, elrejtőzünk a föld valami csendes, szép zúgába, ahol senki sem háborítja, tolakodó kiváncsiskodással, szerelmünket Az expresszvonat már indulóban volt, csapkodták a kocsik ajtaját és a kalauzok megvizsgálták a jegyeket, hogy mindenki a megfelelő helyen helyezkedett-e el?... Jurvieres elővette a jegyeket, hogy kéznél legyenek, ha a kalauz kéri... Ekkor én valahogy, véletlenül meglöktem a karját, a jegyek leestek. Louis utánuk nyúlt én azonban, aki közelebb voltam, megelőztem és felkaptam a két vasúti jegyet... önkéntelenül rápillantottam a kis kartonlapokra s ekkor meghűlt bennem a vér. Ó, drága barátnőm! Egy perce sem volt még, hogy megfogadtuk, örökké együtt maradunk, elrejtőzve, a világ valami távoli zúgában, és most mit láttam? A jegyek oda- és viszautazásra szóltak! Lucienne kínosan felsóhajtott aztán lassan folytatta: Halászbástya részlet. — Gondolhatod, milyen végtelen csalódás, szégyen és undor fogott el. Úgy éreztem, hogy menekülni kell, menekülni minden áron. Hirtelen felugrottam a helyemről, félrelöktem a kalauzt, aki az utamat akarta állni, felrántottam a kocsi ajtaját és az utolsó pillanatban leléptem. Abban a percben indult az expressz és vitte Louist — egyedül. Neki nem volt már ideje követni, mert a poggyásszal bíbelődött Ő ott rekedt a kocsiban. Én belevetettem magamat egy autótaxiba és most itt vagyok! Susanne újból megölelte barátnőjét: — Nagyon helyesen, Lucienne! Jobb így, látod! Egy rövid óra alatt hosszú regényt éltél át s örülök, hogy ilyen vidám vége van a regénynek... Dupout jó ember és becsüld meg őt! Kis ideig csend volt, majd Lucienne ezüstösen felkacagott: — Arra g ondolok, milyen meglepett arcot vághatott Louis, amikor a vonat elindult és ő egyedül találta magát a fülkében... Az expressz nem is áll meg Amiensig! Bizonyosan sohasem érti meg, miért szöktem meg tőle... No, de sebaj, fő, hogy ő hasznát veszi — a visszautazásra szóló jegynek is... 37
