Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Illy János: A KALANDOR A szivarja füstje lustán kígyózott a kupé csönd.ében. Szemére csípett monoklija mögül elnézte a nyár játékát. A vonat mellett suttogó, ringó kalászokkal kacérkodva játszott az elfutó szél. Nyárfák csillogtatták ezüstös leveleiket a messzire nyúló tanyai utak mentén. A kalauz a melegtől tarkóra tolt sapkában elsétált a nyitott elsőosztályú fülke előtt. — Milyen állomás következik, kérem? — kérdezte a szivarja mögül hanyagul. — Nyirmadaras! — hangzott a rövid, szolgálatkész válasz. Nyirmadaras! A szívére zuhant ez a név. A gondolatai visszamerültek a múltba. Pici, játékos dzsinek csiklandozták az emlékeit. Mikor ezt az ezüstfehérbe borult fejet még fekete fürtök takarták, a fáradt szájon még izzó, fiatalos mosoly lobogott, amikor még elérhetetlen messzeségben hívogatott minden, ami életet, gazdagságot, jólétet jelentett, amikor még futni, fiatalos szívvel bolondul törtetni kellett a siker, a pénz után, — akkor járt itt utoljára. Nevetett. Svihákság volt, szemtelen kis svihákság, mulattatta, hát megcsinálta. Még most is látja az ijedt szemű kis pocakos polgármestert, mikor megjelent nála és raccsoló angolul bemutatkozott. — Djamirah Lahorey herceg! Hallottam uram, hogy sok érdekes indiai kincse van a város múzeumának! Ezeket szeretném megnézni! Ha szíves volna kalauzolni!... Barnára égett, csokoládészínű arca, sűrű, fekete, kemény szöghaja, az ajkán égő kis fekete angol bajuszkája valóban indus külsőt adtak neki. Karcsú testét elegáns, finom zsakett páncélozta könnyed-formásra. Füléig bezuhant keménykalapja alól kifénylő barna arcából, mint hófehér gyöngysor, villogott ki egészséges, hibátlan fogsora. Akkoriban Pesten tartózkodott az igazi herceg. És valóban tervbe vette, hogy megnézi a nyirmadarasi múzeumot. De egy délben hirtelen programmot változtatott és kíséretével együtt elutazott, ő mohón figyelte a herceg életét. Napjában ötször vett újságot. Szinte falta az előkelő vendégről szóló híreket. Különösen az izgatta, hogy a női szemek tüze hogyan tapad titkos vagy leplezetlen sóvárgással a nagy úrra. A szívében halk irigység botorkált. ő csak egyszerű olajgyári hivatalnok, hol van ő ettől a halk, körülrajongott előkelőségtől, ami a hercegből árad!... De hasonlít a herceghez! Határozottan hasonlít! Vasárnap reggel felült a vonatra, elutazott megnézni a nyirmadarasi múzeumot, amelyet a herceg elmulasztott meglátogatni. A polgármester angol tolmácsért futtatott. Egy törpe, vastag pápaszemes, gondozatlan szakállú kis gimnáziumi tanár volt a városban, aki tudott angolul. Ezt előkerítették tolmácsnak. — Oh, kérem, — dadogta szerényen a polgármester, — ha tudtuk volna, hogy fenséged megváltozott programmja ellenére mégis megtiszteli városunkat, legalább illendőkép fogadtuk volna!... Oh, hogy röstellem ezt a készületlenséget!... Nagyon röstellem!... A tolmács mindent hűségesen elrecsegett. Soha még a kis tanárnak ilyen izgalmasan érdekes megbízatása nem volt. Egy óra múlva mindenki tudta, hogy Djamirah Lahorey herceg a városban tartózkodik. A korzó benépesedett könnyű, finom nyári ruhás nőkkel. Mindenki a legszebben, a legelőnyösebben akart mutatkozni. Különösen a lányok versenyeztek egymással. A mamákat is szörnyen izgatta az eset. Egy ilyen gazdag ifjú hercegnél az ember sohasem tudhatja, hogy kibe bolondul bele. A kalkuttai angol kormányzó esetleg a nyirmadarasi postafőnök lányába. Minden eshetőségre résen kell lenni. A herceg kitünően érezte magát. Indusnál egy kissé szokatlan, igazi magyaros jó étvágygyal ette végig a polgármesterék bő ebédjét, melynek kimagasló két főslágere a pompás paprikáscsirke és a finom baracklekváros palacsinta volt. (A csipős nyelvek azt rebesgették a városban, hogy a polgármesternét ez a nagyszerű tudománya avatta asszonnyá.) A színházban a kitűzött darab helyett estére díszelőadásul, a herceg tiszteletére „A maharadzsa kincse“ című látványos operettet játszották. Utána a nagyszálló éttermében ünnepi vacsora és bál volt. A herceg megint nagyon jóízűen evett. De most már, hogy elterelje a gyanút, szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy otthon, Bombayban, állandóan magyar konyhát tart. Vacsora után sokat táncolt. Különösen a polgármester lányával. Kedves-ügyetlenül leplezte, hogy nem igazi mestere a jó magyar csárdásnak. Az emberek híztak a gyönyörűségtől. Milyen elegáns, kedves ember a herceg!... Soha ilyen érdekes éjszakája nem volt Nyirmadarasnak! Éjfekete szeme a szünetben Klárikán csüngött, a polgármester legszebbik lányán. Nézte a könnyű báli ruhából kibukó vakító fehér vállakat, a lányajkon elfutó rózsás kis mosolyt— Szép! Nagyon szép!... Minden nagyon, szép!... — rebegte magyaros csacsogással, forrón, Klárika kipirult fülébe. A szavai égtek, parázsos-melegen hullottak bele Klárika kis bolond leányszívébe. Reggel a herceg izzó fekete bajuszkája sokáig pihent Klárika fehér kezén. Egy leányszív bolondul csattogó két kapuszárnya kinyílt, hegy magába fogadja ezt a sok gyönyörűséget, azután, mikor elutazott a herceg, újra becsukódott, maga után zárva Djamirah Lahorey barna csokolódéarcát és gyöngyként ragyogó fehér fogsorát. Ж Ж 38
