Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
sem volt boldog!“ — nyugtatta meg önmagát és örömmel gondolt arra, hogy hasonló helyzetet látott már valahol, vagy színházban vagy a filmen s ott az ilyen közvetítő személy igen rokonszenves és kedves szereplő volt. 2. Dupout lelkendezve, nagy örömmel sietett eléje és melegen kezet csókolt. Arcáról sugárzott a jóság és a boldog elégedettség. Negyven éve dacára olyan volt a szeme és a szája, mint valami sihederé. Egész lénye csodálatosan fiatal ós friss maradt. —• Bocsásson meg, hogy ilyen későn zavarom, — dadogta Chatel asszony, — de amit mondani akarok, az nem tűr halasztást és... Dupout azonban a szavába vágott: —• Ó, szóra sem érdemes! Lucienne mindjárt itt lesz... Bevásárolni ment a belvárosba, meg a szabónőjéhez s ilyenkor az asszonyok mindig késnek... —• Éppen Lucienneről akarok beszélni... Amikor ezt kimondta, Susanne Chatel aszszony erősen a férfi szemébe nézett. Azt várta, hogy valami riadt nyugtalanság, holmi előérzetféle jelenik meg benne s erre ő, résztvevőn, reszketőre fordítja a hangját és megragadja a kezét. Legnagyobb meglepetésére azonban a férfi tekintete nyugodt és biztos maradt, az ajka körül, változatlanul, jókedvű mosoly játszadozott. — Milyen borzasztó, hogy pár pillanat múlva fel kell dúlnom, meg kell semmisítenem ezt a jókedvű nyugalmat, — gondolta borzongva Chatel asszony. Hangosan pedig így szólt: — örülök, hogy itthon találtam és négyszemközt beszélgethetünk. A mondanivalóm ugyanis bizalmas természetű! — Én is örülök, — felelte Dupout melegen. — Minden bók nélkül mondhatom, asszonyom, hogy önt nem számítom a franciaországi átlagnők közé. A szépsége mellett csupa okosság és megértés. Érdeklődik olyan dolgok iránt is, ami a legtöbb nőt, köztük, sajnos, a feleségemet is, teljesen hidegen hagyja... — Ha már Lucienneről van szó, éppen... — kísérelte meg Susanne. Dupout úr azonban nem nagyon hallgatott rá, hanem odalépett a dolgozószoba sarkában álló üvegszekrények egyikéhez és átszellemült hangon folytatta: — Ön, például, asszonyom, bizonyos vagyok benne, megérti az én gyűjtőszenvedélyemet. Megérti, milyen öröm és boldogság számomra, ha valami ritkaságot fedezek fel és azt megszerezhetem a gyűjteményem számára! E pillanatban túláradóan boldog vagyok, ma jó napom van... Chatel asszony összerázkódott. — Igen . . .ma egeret lehetne fogatni velem, ahogy mondani szokták. Ma gyönyörű darabot, ritka kincset sikerült szereznem gyűjteményem számára. XVI. Lajos kulcsa ez, — és egy ócska, ütött-kopott, hatalmas vaskulcsot mutatott fel, — amit ő maga, sajátkezüleg készített. Múzeumi tárgy! Remek darab! Egykorú, hiteles igazolás van hozzá, valóságos történelmi dokumentum... Látja, asszonyom, mindenki a maga módja szerint élvezi az élet szépségeitl Az én szememben az ilyen pillanat, amikor ezernyi akadály és nehézség legyőzése után a kezemben tartom az annyira óhajtott kincset a legnagyobb boldogság... — De Dupout úr, — szólt szemrehányóan Chatel asszony, — nem gondolt arra, hogy ez a gyűjtöszenvedély, amibe vagyona és jövedelme jó részét beleöli, kissé önző vonás! Lucienne szép és élnivágyó fiatal nő,... neki más szenvedélye van... — Ó, róla sem feledkezem meg! Ő ugyanígy szereti és gyűjti az ékszereket... Nézze csak, asszonyom, ez a születésnapi meglepetés, amit számára előkészítek. Nagy titokban megmutatom, de Lucienne csak holnapután láthatja meg... Ezzel felpattantotta egy karcsú bársonytok fedelét és selyemfényű sötétlila ágyából tündöklő, szikrázó, gyönyörű brilliánsnyakék tűnt az asszony elragadtatott, ámuló szemei elé. Aa ékszer valóban fejedelmi és pazar ajándék volt Chatel asszony némán bámult az ékszerre és Dupoutra. Egy negyedórája van már itt a lakásban és még mindig nem tudott rátérni a beszélgetés tulajdonképpeni tárgyára. Pedig az idő sürget és a kellemetlen fordulaton túl akar esni minél előbb. Ezért le kell tenni a tervéről, hogy kíméletes lesz. Most már nyersen és brutálisan neki fog vágni, egyenesen megmondja a valót, mert másképpen soha nem lesz ereje.« — Dupout úr, — kezdte elfogódott hangon az asszony, — fontos és meglepő mondanivalóm lenne az ön számára... Sietnem kell, mert még dolgom van, nem érek rá kertelni, ezért nyíltan elmondok mindent. Dupout meglepett és tiltakozó mozdulatot tett, de azért hallgatott és várt. Az asszony folytatta: — Figyeljen rám, Dupout úri Ott kell kezdenem, hogy Lucienne... E pillanatban az előszoba ajtaján hosszan, csengettek. 3. — Ez Lucienne, — kiáltotta vidáman és megkönnyebbülten a férj. — Éppen végszóra érkezik. Megismerem a csengetését... Jobban is szeretem, ha előtte és vele együtt beszélünk meg fontosabb dolgokat. Az előszobából hangok hallatszottak, amint a szobaleány felel a türelmetlen kérdezősködőnek, majd felpattant az ajtó és beviharzott Lucienne. Susannenak az ajkára fagyott a szó, ahogy barátnőjét meglátta. Lucienne pihegett, arca piros volt az izgatottságtól, férje azonban mindebből nem vett észre semmit. — Megkéstél, Lucienne, — szólt szelíd szem-36
