Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

evez és az anyósjelöltje legfeljebb ötven kiló és nincs napernyője.

Természetesen hamar elérnek bennünket. Fejem görcsösen félrefordítom, hogy ne ismerjenek fel, de hiába minden. Barátomék arca egyetlen vigyorgássá lesz, ahogy meglátnak minket, még a csónakjuk is röhög rajtam.

— Vácig megyünk! — kiáltanak át. — Ti is oda jöttök?

Nem válaszolok, csak a fejem rázom. Jó lesz, ha az első kutig bírom. A néni azonban felel helyettem:

— Esztergomig meg se állunk! — kiáltja kevélyen.

Nevetve hagynak ott minket, és én keservesen erőlködöm tovább. Lassan haladunk és egyre többen előznek meg minket. Jozefa néniből fröcsköl a megértés és a tapintat:

—• Mindenki gyorsabban megy, mint mi Maga meg olyan savanyú arcot vág, mintha ez valami megerőltető dolog lenne; én igen kellemes sportnak találom az evezést .

Kezeit könyökig belemártja a vízbe, ezzel is gátolja a haladást. Megint eszébe jut a szótlanságom:

— Ha nem evez gyorsabban, akkor igazán beszélhetne. Nagyon unalmas ember maga!

Hogy ezt a kijelentését hangsúlyozza, egy nagyot ásít. Kis csattanás, csobbanás és Jozefa néni nagyot sikít. Ásítás közben a műfogsora kiugrott, és beleesett a vízbe.

— Álljunk meg! A fogtyorom!

A parthoz kanyarodom, és kiszállunk. Jozefa néni bekerget a vízbe.

— Itt kell lennie! Kerettye!

Mély lélegzetet veszek, és lebukom a víz alá, mint egy kacsa. Kezemmel végigtapogatom a Duna fenekét, de csak kavicsot találok. Alig kerül a fejem a víz fölé, a néni zavar vissza:

— Ne álljon meg! Kerettye!

Vadul keresem tovább. Egyre több csónak jelenik meg. Bujkálok közöttük, lebukom alájuk, néhányszor fejbevágnak az evezőikkel, az egyik a hátamat véresre csiszolja, és még nevetnek is rajtam, mert a néni a parton ugrál csurom-guvré ruhájában és mint rabszolgahajcsár kiabál:

— Menjen beljebb, és ott kerettye! Jaj, de ügyetlen!

Üres konzervdobozok, kagylók, kavicsok és kövek... Mást nem találok. Fülem zúg, szemeim égnek és vörösek, szivemet a nyakamban érzem, de a néni nem könyörül rajtam. Lebukom újra, és arra gondolok, hogy a legjobb lenne, ha nem jönnék fel többé. Átölelnék egy nagy követ és nyugodtan elnyúlnék a viz fenekén. De az életösztön erős, és mégis feljövök.

Menyasszonyom a parton ül, ölében a tükör és szépíti magát. Felém sem néz, őt nem érdekli az ügy.

A néni tombol és a napernyőjével hadonászik:

— Meg kell őrülnöm! Csak áll ott a vízben, ahelyett, hogy keretyné a fogaimat! Buktyon

le! Nem tyétálhatok egész nap a fogaim nélkül!

Kezem, lábam merev már a hideg víztől, reszketek, fogaim vacognak, egész testem libabőrös, de ő csak toporzékol.

— Ne hagyja abba! Buktyon le! A foganni Mit tyinálok nélkülük?

Nem törődöm vele, és feszülten gondolkozom. Igen, itt voltunk, ennek a bokornak a magasságában, amikor a tragédia bekövetkezett. Valamivel beljebb volt a csónak. Körülbelül itt esett a vízbe a fogsor. A víz mintegy három lépéssel odébb vihette, amíg leért a fenékre. Odébb megyek három lépéssel és egyszerre éles fájdalom hasít a lábamba. Felkiáltok a fájdalomtól. A néni nem bír magával:

— Miért sikoltozik, maga tyerentyétlen?

A víz alá merülök, és megtalálom a fogsort. Nem hiszem, hogy beleléptem, az a meggyőződésem, hogy ő harapott belém. Elvégre Jozefa nénihez tartozik, és átvehette annak a természetét.

Nagy diadallal vánszorgok ki vele a vízből.

—• Hogyan találta meg? — kérdezi a néni.

— Beleharapott a lábamba, — mondom neki szemrehányóan.

— Igen? A lábába? — és fanyalogva veszi át a csúf műtárgyat. — Most mit tyináljak vele?

Undorodva forgatja a förtelmes jószágot, és egyszerre elszántan visszadobja a vízbe.

— Mit csinál, Jozefa néni?

—■ Tyak nem gondolja, hogy beleteszem a tyárnba? Hiszen rálépett a lábával... ■— és utálkozva összerázkódik. — Van otthon még kettő.

Nagyon dühös vagyok, de csak csendesen mormogom: —engem úgy tanítottak, hogy ásításnál a száj elé illik tenni a kezet. Ő azonban nem akarja hallani, és ismét parancsolgatni kezd.

— Gyerünk! Üljünk be, és menjünk tovább!

— Maradjunk egy kicsit, pihenjünk, — indítványozom.

— Miért pihenjünk? — támadnak rám mindketten. — Hiszen nem vagyunk fáradtak.

Ezt elhiszem. “Sok lúd disznót győz’’ alapján beparancsolnak a csónakba. Teljes megértéssel gondolok a gályarabokra. Erőm utolsó maradékával húzom az evezőket, — szemeim előtt összefolyik minden. Jozefa néni alakja hatalmasra dagad, a napernyő a kezében korbáccsá alakul.

Végre rám mosolyog a szerencse, mert megéheznek. Viharos gyorsasággal kikötök, és kisegítem őket a szárazra.

Újabb problémák merülnek fel. A néni nem tud rágni, és ezért az összes süteményt lefoglalja magának. A kemény ételeket kegyesen átengedi nekünk. Zúgolódom:

— Ha nekem müfogsorom volna, akkor szájkosarat viselnék.

Erre egekig magasztalják finomságomat.

34