Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Kótai Béla: SZOMORÚ VASÁRNAP Öten ülünk az asztalnál. Menyasszonyom, az édesanyja és a két vénkiasasszony nagynénje. Csendesen beszélgetünk és kedvességet erőltetünk magunkra. Már azt hiszem, hogy nyugodtan múlik el a nap, amikor Jozefa néni egyik megjegyzésemre elcsicsergi magát: — Furcsák ezek a mai fiatalok! Na, helyben vagyunk! Megint én lettem a céltábla. Ilyenkor a legjobb hallgatni, mert akkor gyorsabban vége. Azonban ma hamar lekerülök a műsorról, mert a nála jóval fiatalabb húgához fordul: — De titeket, öregeket, sem értelek meg. Nyugodtan hagyod, hogy a lányod felügyelet nélkül járjon a Dunára evezni. — Nem is szokott evezni! — tiltakozom. — Csak beül a csónakba, és huzatja magát. Menyasszonyom mondani akar valamit, szemei nem sok jót Ígérnek, de az édesanyja megelőzi: — Bélában megbízhatunk. Akár egy hétig is elengedném őket... Szemlesütve hallgatom mulyaságom dicséretét. Jozefa tánt azonban keresztesháborút hirdet: — Én pedig nem nyugszom bele, hogy egyedül járjanak a Dunára! Vasárnap én is velük megyek! Majd én vigyázok a lányodra, ha te nem vagy rá képes! Megrémülök, és kétségbeesett kísérletet teszek: — Jozefa néni tud evezni? — Csak nem gondolja, hogy én fogok evezni? Ha lusta erre a kis testmozgásra, akkor szereltessen egy motort a csónakjára. Ez nem sikerült. Mást próbálok: — Mit vesz fel, Jozefa néni? Ott kint fürdőruhában jár mindenki. — Van nekem egy gyönyörű fürdőruhám. Cirkvenicában volt rajtam utoljára. Fekete anyagból van, elől két hói között egy parányi zsabóval, lent pedig plisszével. Igaz, — teszi hozzá huncutul mosolyogva — hogy egy kicsit frivol. Ödön mindig mondta, hogy a kebelnél túlságosan sváj folt. Ödön most nyugalmazott tanácselnök, de ifjúkori megjegyzésére még emlékezik a néni. Valamikor udvarolt neki, de ő kikosarazta. Hiába, vannak szerencsés emberek! Bele kell nyugodnom! így aztán vasárnap reggel hárman vonulunk ki a csónakházba. A néninek nagyon tetszik minden. Dicséri a húga Ízlését, hogy milyen szép a kis szoba. Pedig menyasszonyom a rendetlenségen kívül semmit sem szokott csinálni idekint. Lerakjuk a csomagjainkat az asztalra, és engem kizavarnak, míg ők öltöznek. Idegesen cigarettázom, rossz előérzetek gyötörnek; ám az előérzetek nem tartanak sokáig. Átváltoznak cudar valósággél, mert nyílik az az ajtó, és Jozefa kilejt frivol fürdőruhájában. Kissé elkábulok. Mintha Mária Teréziát látnám fénykorában. Ugyanaz a fenséges járás, ugyanaz a terjedelem és — ugyanaz a divat. A régenvaló császárnő mártogathatta habtestét ilyen ruhában a hullámokba. Az egész ruha csupa hói, guvré, plisszé és zsabó; nem tudom, hogy ezek a szavak mit jelentenek, de mind rajta vannak a ruhán. Ödön sem hazudott a svájfolásról szólván. A szoknyája térdig ér. Ám ami a néni térdét illeti... — tőlem bokáig is érhetne! Szólni sem tudok, és hagyom, hogy betuszkoljanak a szobába, átöltözni. Lerogyok egy székre, s hangosan nyögök. Mi lesz, ha valaki meglát minket együtt!? Kiduvadt szemekkel ülök a széken, és mozdulni sincs erőm. Kopognak az ajtón: — Készen van már? — türelmetlenkednek. Kinos lassúsággal öltözöm, hogy minél későbben kelljen mutatkoznom. A legnagyobb napszemüvegemet veszem fel, fejemre egy törülközőt kötök, arcomat vastagon bekenem krémmel, hogy ne ismerjenek fel. Mikor végre kilépek, a néni csodálkozik a sok krémen. — Nem akarom, hogy a nap leégessen, — magyarázom. Igazat ad és ő is nekiesik a krémnek és csomókban rakja az arcára. Borzalmas! A két csónakházi ember nagyokat vigyorogva teszi a csónakot a vízre. Egy csöpp szánalom sincs bennük. Hát ezért adtam nekik mindig nagy borravalókat? Ők ketten a csónakét fogják, én pedig a nénit támogatom, míg sikongatva mereven fogja a csónak két szélét, de látva ,hogy nem borulunk fel, lassan felbátorodik. A nap melegebben kezd sütni, és ő kifeszíti förtelmes napernyőjét. Hihetetlen csúf látványt nyújtunk. Eddig még szerencsém volt. Egyetlen ismerőssel sem találkoztunk, — pedig a víz egyre népesebb lesz. Húzom az evezőket, de csak lassan haladunk. Sok a teher, és egyedül evezek, így nem csoda, ha sokan megelőznek. Ez bosszant és erősebben kezdek dolgozni. Kimelegszem és arcomról csurog a verejték, ők ketten meg beszélgetnek. Egy percre nem hagyják abba, nekem meg a lélegzetem is akadozik. — Miért nem beszél? — kérdezik tőlem kedvesen. ’ — Azt nem kívánják, hogy dalra fakadjak? — Nem. Ronda hangja van. De igazán mesélhetne valamit. — Igen? — lihegem. — A tüdőm szakad ki az erőlködéstől és közben még azt akarják, hogy könnyedén és szellemesen csevegjek. — Azt nem akarjuk, mert úgysem tud. Enynyire hallgatni azonban nem illik. Nem felelek, mert feltűnik egy barátom csónakja; ő is a menyasszonyával van és annak édesanyjával. Viszont az ő menyasszonya ^3
