Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Egyszerű megoldás Polgár elviszi a színigazgatóhoz a színdarabját. — Túl rövid a darab, — mondja az igazgató, — álig tart tovább egy félóránál, ahogy látom. Következő nap ismét beállít Polgár. — Megváltoztattam a darabot, — mondja ragyogva, — most már két óráig tart. — Hogyan tudta ezt ilyen rövid idő alatt megírni? — Nagyon egyszerűen, — mosolygott Polgár, — a darabom főszereplőivel eljátszatok egy sakkpartit a színen... A jó tanács Egy fiatalember beállított az orvos rendelőjébe. Nagyon rossz bőrben volt. — Egyáltalán nem érzem jól magam — szólt az orvoshoz. — Nem gondolja, doktor ur, hogy legjobb volna, ha pár napig ágyban maradnék? Az orvos ránézett, majd mosolyogva mondta: — Én inkább azt tartanám a legokosabbnak, fiatal barátom, ha pár éjszakán keresztül maradna ágyban... Ж Ж Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek, akik a viccet fiatal korukban hallották... Ahogy mi látjuk magunkat.. . 26 nem találtam bennük semmi érdekeset. Úgy látszik itt évek óta nem történt semmi. Még a miniszterelnök is ugyanaz volt. Ami nagy dolog. Arra riadtam fel, hogy valaki megállt asztalom előtt. Nyurga, rosszul öltözött fiatalember. Arcát háromnapos szakáll borította. Önkéntelenül zsebembe nyúltam, mert azt hittem, hogy kéregét. — Hát te élsz? Meglepett ez a kérdés és a bizalmas tegezés. Azt hittem, hogy valami bolonddal van dolgom. De amikor újra megszólalt, megértettem mindent. — Nem telefonáltál. Elfogtak az oroszok. Éveket töltöttem Szibériában — Tub. Felálltam, es megöleltem. — Mi van veled? Ülj le! Éppen ma gondoltam rád. — Én sokat gondoltam rád. De azt hittem, hogy meghaltál. — És miért hitted? — A káplár mondta. — Milyen káplár? — Aki téged kihalászott a hóból. Az egyetlen volt, aki fogságba jutott. Mindenki elesett. Ő mesélt nekem rólad. És látott téged a halottak között. — Látott engem a halottak között? — Igen. Még oda is ment hozzád, hogy megbizonyosodjék. És látta, hogy nincs segítség. Fejlövést kaptál. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyeket sohasem értettem meg, bár igen gyakran találkoztam velük. Vannak emberek, akik feltételeznek valamit, ami jogosan feltételezhető. De hogy kétségtelenné tegyék, olyan bizonyítékokkal állnak elő, amit maguk találnak ki. Később már ők is hisznek bennük. Ezért nem lehet bízni a történelemben. Megnyugtattam Tubákot, hegy nem vagyok halott. Ezutáí elmeséltem neki, hogy miért nem hívtam fel. Lehetetlen volt. Nagyon megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy nem szórakozottságból, vagy nemtörődömségből nem figyelmeztettem a veszélyere. — Most már értem. De sokáig fájt nekem, hogy nem hívtá? fel. Mert bíztam benned. Te voltál az egyetlen... — Nem Tubák. Nem én voltam az egyetlen. Elmondtam neki nagynénjével való találkozásomat a háború után. Lehajtotta fejét, és nem szólt egy szót sem. — Remélem, hogy felkerested, amikor hazajöttél? — Két hónappal ezelőtt meghalt. — De nem kerested fel? — Hogy tehettem volna, amikor egy héttel ezelőtt érkeztem?" Akkor már halott volt. Tubák elbeszéléséből megtudtam, hogy a nagynéni évek óta a szegényház lakója volt. Ott is halt meg. Beteljesedett, amitől egész életében félt. Mint ahogy mindig beteljesedik minden, amitől nagyon félünk. Csak egy kopott imakönyv maradt utána, amely szentképek helyett Tubák gyerekkori fényképeivel volt tele. Nem volt más ruhája és fehérneműje, csak amit viselt és amiben el is temették. Mindenét eladta, hogy beiratkozzék egy temetkezési egyletbe. így legalább rendes temetése volt. De egyetlen egy koszorú sem került sírjára. Nem volt. aki küldött volna. Mikor Tubák mindezt elmesélte, arca furcsán rángatódzni kezdett. Láttam, hogy a sírással küzködik.
