Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Mit tudtam volna neki mondani, hogy megvigasztaljam? Csak azokat az ostobaságokat, amiket ilyenkor mondani szokás: — Hogy ez nagyon szomorú dolog, de nem lehet rajta segíteni... Hogy erősnek kell lenni... Hogy az élet megy tovább. Inkább hallgattam. — Látod — mondta Tubák — ilyen dolgok csak velem történnek. — Nem, Tubák. Ez mindenkivel megtörténik, akinek idősebb rokonai vannak. Az emberek nem élnek örökké. — Nem erről beszélek... Ha csak pár napot várok a szökéssel, akkor már évekkel előbb hazaérkezhettem volna. Ezt nem értettem, de Tubák megmagyarázta. — Akkor már régen békét kötöttek... Hónapok óta hitegettek bennünket, hogy megkezdik a foglyok hazaszállítását... Ismertem az oroszokat, és nem akartam tovább várni... Megszöktem a fogolytáborból... Csak később tudtam meg, hogy szökésem után pár nappal megérkezett a vöröskeresztes bizottság. és tényleg megkezdődött a foglyok hazaszállítása... Ha csak pár napot várok, akkor kényelmesen, vonaton utazva mehettem volna haza, mint a többiek. Így pedig átgyalogoltam egész Kínát... Éheztem és fáztam, mint a kutya... Csoda, hogy életben maradtam... És csak évek múlva kerültem haza... Ha korábban érkezem, akkor talán minden máskép lett volna... Akkor még gondoskodtak a foglyokról... Ma már a kutya sem törődik velük... És talán a menyasszonyomat sem vesztettem volna el. Ez meglepett. — Neked menyasszonyod volt? — Igen. A Katica... Beszéltem róla neked... Gyerekkorunkban egymás melleit laktunk... Nem emlékszel? Rémlett nekem, hogy tényleg beszélt valami Katicáról, de hogy mit, azt már elfelejtettem. Vagy talán nem is figyeltem oda. Tubák nagyon rossz elbeszélő volt. És mindaz, ami történt vele — minden szomorúsága mellett is — meglehetősen hétköznapi történet volt. Nem tudott különösebb érdeklődést kelteni vele. Pláne, ha gránát-tüzben hallgatta az ember. — Igen, emlékszem... Persze... Katica... Mi lett vele? — Nem várt meg... Férjhez ment máshoz... Egy évvel ezelőtt... Tubák arca megint rángatódzni kezdett. Féltem, hogy sírni kezd, és ezért gyorsan másra tereltem a szót. Fogsága és szökése után kezdtem érdeklődni. De nem tudtam kicsalm belőle semmi érdekeset. Közölte velem, hogy Szibériában nagyon hideg volt. Rossz volt az élelmezés. Sokat fáztak és éheztek. Nehezen teltek a napok. Még szökésének története sem volt érdekes. Fát vágni vitték az erdőbe. Egy óvatlan pillanatban elszakadt társaitól, és elindult Kína felé. Már régen foglalkozott a szökés gondolatával. Választása azért esett Kínára, mert azt hitte, hogy közel van. Egyszer egy orosz elemi-iskolás könyv került kezébe, amelyben rábukkant Oroszország primitiv térképére. Ebből megállapította, hogy a fogolytábor melletti kis varos, csak egy centiméterre fekszik a kínai határtól. De ez a centiméter a valóságban háromezer kilométernek bizonyult. — Hidd el, hogy nehéz volt eljutni odáig. Ezt elhittem, de amikor a részletek után érdeklődtem, semmi említésre méltót nem tudott mondani. — Sokat kellett gyalogolni. És nehéz volt élelmiszert szerezni. Még szerencse, hogy fejsze volt nálam. — Fát vágtál? Szójáték A tanár találkozik egy volt tanítványával. — Mi lett magából? — Ügyvéd. — S van ügye? — Nincs. — Akkor ügyetlen. — De volt már egy. — Akkor együgyű. — De azt is csakhamar másra bíztak. — Akkor ügyefogyott... Magas diplomácia — Már megint két adag fagylaltot kaptam ingyen, — újságolja a hat éves Péter nagy büszkén. — Mit csináltál már megint? — kérdi az édesanyja gyanakodva. — Csak nem koldultad azt a fagylaltot? — Ugyan dehogy, — feleli Péter felháborodva. — Egyszerűen vettem egy tölcsérrel a jobbkezembe, eggyel a balkezembe és aztán így szóltam az elárusítónőnek: Kérem, kisasszony, vegye ki a 20 centet a jobb nadrágzsebemből, de óvatosan, nehogy szétnyomja a zöldbékámat. Mindért a maga helyén? Az öreg színésznő az öltözőjében ül és a tükörben vizsgálja magát. így talál rá egy kollégája. — Miért ilyen rosszkedvű? — érdeklődik. — Tudja, valahányszor belenézek a tükörbe, bosszankodom. Minden ránc az arcon van, pedig másutt annyi hely lenne... A pedáns ember 27
