Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
A budapesti Operaház. DOMBAY FERENC, MAROKKÓ MAGYAR FELTÁRÓJA Ki hinné, hogy Marokkónak, ennek a távoli, afrikai államnak, amely a legszörnyűbb véres emlékekkel írta be nevét a történelembe, egyik első tudományos feltárója az ősi múltra visszatekintő ivánchfalvi és dombói Dombay-nemzetség egyik tagja volt? Akit méltán állíthatunk egysorba a nagy magyar világutazókkal: gróf Benyovszky Móriccal, Jelky Andrással, Körösi Csorna Sándorral, Magyar Lászlóval, gróf Teleki Sámuellel. Ivánchfalvi és dombói Dombay Ferenc, Marokkó Körösi Csorna Sándora, Bécsben, kétszáz évvel ezelőtt, 1758-ben született. Atyja, Dombay Mihály, a magyar királyi kamarának kancellistája volt. Anyjáról csak annyi ismeretes, hogy Katalin volt a keresztneve. Érdekes véletlen, hogy az újszülött keresztatyja a grófságot szerző tolnai Fesztetich Pál volt, akinek a Marokkói Udvar nevű háza ma is fennáll Pesten, sőt annak a marokkói követnek mellszobra is látható udvarán, aki Dombay Ferenc Marokkóba kerülését közvetve elősegítette. A fiatal Dombay kiképzését a világhírű bécsi Orientalische Akademie-n nyerte. A Kelet nyelvjárásait bámulatos szorgalommal és tehetséggel sajátította el 1782-ben, a pesti Marokkói Udvarnak nevet adó Muhamed ben Abdilmalich tangeri basa követjárásakor, aki Szidi Mohamed marokkói szultán képében jött el a császárvárosba, már mint tolmács szerepel. Egy év múlva, a II. József által Marokkóba küldött rendkívüli követség tagja. Uralkodójának engedélyévet hat évig maradt Afrika e rejtélyes és akkor alig ismert földjén, bátran szembenéz ezer veszéllyel, megpróbáltatással. Ez az idő elég volt számára Marokkó tudományos feltárására: nyelvészeti politikai, történelmi, etnikai és éremtan: szempontokból. Eleinte benne is csak a “gyűlölt keresztény kémet” látták, aki ‘‘gúnyt űzendő hatol be az izlám titokzatos világába” és akinek levágott rabszolgafejeket helyeztek elrettentésül ajtaja elé ily felirattal: ‘‘így bűnhődnek a kémek és árulók Marokkóban/” Csak nagysokára sikerült a vakbuzgó lakosság soraiban munkatársra találnia, a fiatal, vakmerő marokkóira: El Hasszán ben Abil Kahir el Wazela-ra, aki az éjjelek leple alatt nemcsak a marokkóiak féltve őrzött titkaiba vezette be, de számos ritka keleti kéziratot is szerzett neki s még arra is ráért, hogy tanítványát közben — jó marokkói szokás szerint — szemérmetlenül AZ ANDOCSI MÁRIÁHOZ Koldus-boton, törött mankón jövünk búcsút járni Szűz Máriás magyaroknak kopott unokái. Éjfél van a Duna táján, magyaroknak éjszakáján nincs már, ki virrasszon. Baráttalan, testvértelen Hozzád ver a veszedelem, Boldogságos Asszony. Megcsúfolták, megpöködték, ami rajtunk szép volt. Kilencfelé hasogatták, ami rajtunk ép volt. Tépett testünk megtapossák, ragadozók ragadozzák édes-kevesünket. Koporsónkat faragdálják, eléd sírjuk magyar árvák, a mi keservünket. Idegenek megnevetik drága magyar szónkat. Idegentől kéregetjük kenyerünket, sónkat. Magyar kezek, szántogatnak régi rögön új uraknak, néped hegye-völgyén. Más arat, hol mi vetettünk, jövevények, szolgák lettünk úrapáink földjén. Boldogasszony, ezer évig édesanyánk voltál. Eleink, ha Hozzád sírtak, hozzájuk hajoltál. Száz ostorral ostorozzon, csak az egyért, Boldogasszony, a jó Krisztust kérd meg: Négy viz parton, három he(gyen, mindörökre magyar legyen a Máriás-ének. Sik Sándor. ' 7
