Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
amit ma a fényképezés s a kapcsolatos technikai vívmányok segítségével, mint optikai csalódást mutatnak be, a Sándor öröklött genialitásával párosult középkori makacssággal és őszinteséggel akarta valóságban bemutatni. Állandóan életével játszott. Csontjait összetörte, de ez csak a kisebb baj olt. Elméje rázkódott meg végleg a bravúrokban. A gróf nem rettent vissza semmitől sem; amilyen mester volt a lóidomításban és a lómegülésben, épp olyan mester volt a leesésben is. A baleseteket semmibe sem vette. Amikor egy alkalommal a pozsonyi híd barrierj ét ugratta át és leesett, utána vért hányt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy rögtön újból lóra ne üljön. Általában, bármilyen akadálynak nekiment. — A budai várban három barriert is átugratott. — Győrött megtörtént, hogy a város kapujában az őrtálló katonák lebocsátották előtte bajonettjüket; Sándor gróf egyszerűen átugratott rajtuk. — Megvadult ökröt, hatlovas fogatot átugratni nem okozott sok meggondolást a szenvedélyes lovasnak. Lejön lovával a Sándor-grófi palotának lépcsőjén. Ennek párdarabja az az eset, amikor sógorát, Keglevich grófot ment látogatni pesti lakásán: szépen fellovagolt az első emeletre, végigtáncoltatta lovát a szűk és síkosra fagyott udvari folyosón, mikor pedig értesült, hogy sógora nincs otthon, felágaskodtatta lovát, az félig a levegőben lebegve, megfordult, ismét talpraállt és hazaszállította gazdáját. A sors Metternich Kelemen herceg vejének szánta Sándor grófot. Az após egész lénye felolvadt a politikában, a vő gyűlölte a politikát, mert az nem kedvezett a lovaglás sportjának. Metternich mindazonáltal kihasználhatta vejét, aki, ha csak vadászkalandjait mesélte is el a raffinált politikakeverőnek, máris adatokat szolgáltatott titkos használatra. Erről azonban sejtelme sem volt e tetőtőltalpig jóhiszemű embernek, akit apósa annyira mégis befolyásolt, hogy elfordította őt forradalomnak nevezett szabadságharcunktól. A legendás magyar lovast bizony jobban szerettük volna egy legendás magyar huszárezred élén lovagolni látni, mint a bécsi Práterben kocsisbravúrjaival elbűvölni a pocakos bécsieket. Ez mindenesetre egy kis szépséghiba ennek az enigmatikus embernek életében. Egyébként lehet, hogy életének felülvizsgálása ezt a foltot is tisztára mosná. Sőt nagyon valószínű, hogy a mi nagy időnkben már súlyos kór ülte meg elméjét. 1850-ben a gróf a bécsi nemesi kaszinóban időzött. Egyszerre csak dühroham fogta el és mindent izzé-porrá akart zúzni, olyannyira, hogy megkötözötten kellett hazaszállítani. Elmegyógyintézetbe vitték Prágába, honnan, mint élő halott került vissza bécsi otthonába. Csak akkor vidult fel, amikor saját históriáit mesélhette; természetesen sohasem tudta, melyiket hányszor mondja el. A GÓLYÁHOZ. Megenyhült a lég, vidul a határ, S te újra itt vagy, jó gólyamadár! Az ócska fészket megigazgatod, Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod. Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak Csalárd napsugár és síró patak; Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet, Az élet fagyva van, s megdermedett. Ne járj a mezőn, temető van ott; Ne menj a tóba, vértől áradott; Toronytetőkön nézvén nyughelyét; Tüzes üszőkbe léphetsz, úgy lehet. Házamról jobb, ha elhurcolkodol, — De melyiken tudsz fészket rakni, hol Kétségb’esést ne hallanál alól, Ne félhetnél az ég villáimtól? Csak vissza, vissza! dél szigetje vár, Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár, Neked két hazát adott végzeted; Nekünk csak egy — volt! az is elveszett! Repülj, repülj! és délen valahol A bujdosókkal, ha találkozol; Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...! Sokra sir, sokra vak börtön borul, Kik élünk, járunk búsan, szótlanul; Van aki felkél, és sírván megyen Uj hont keresni túl a tengeren. A menyasszony meddőségért eped, Szüle nem zokog holt magzat felett, A vén lelke örömmel eltelik. Hogy nem kell élni már sok ideig. Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk; A kidült fában őrlő szú lakik___ A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad... Mégis, ne szóljon erről ajakad, Nehogy, ki távol sír e nemzeten; Megutálni is kénytelen legyen! Tompa Mihály. лллллллллллллллллллл>\ллллллл/ Ebben az évben ismét egy Sándor-jubileum: nyolcvan éve, 1878-ban történt elhunyténak és annak a nevezetes — ha jobban tetszik: misztikus — esetnek, amikor a bajnai családi sírboltba szállított halottat az esztergomi állomáson is, Bajnán is elragadták saját lovai; a lovak még egy utolsó „akcidenst“ csatoltak azokhoz a híresekhez, melyekről világszerte mindenki ismerte gazdájukat. 13
