Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

VÖRÖSMARTY MIHÁLY:

LISZT FERENCHEZ

Hirhedett zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon! Van-e hangod a beteg hazának A velőket rázó húrokon?

Van-e hangod, szív háborgatója, Van-e hangod bánat altatója?

Sors és bűneink a százados baj, Melynek elzsibbasztó súlya nyom; Ennek láncain élt a csüggedett faj S üdve lön a tettlen nyugalom.

És ha néha felforrt vérapálya, Lázbetegnek volt hiú csatája.

Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak, Rég óhajtott hajnal keletén.

Édes kínja közt a gyógyulásnak,

A kihalt vágy s elpártolt remény: Újra égünk őseink honáért,

Újra készek adni életet s vért.

És érezzük minden érverését,

Szent nevére feldobog szívünk;

És szenvedjük minden szenvedését, Szégyenétől lángra gerjedünk:

És óhajtjuk nagynak trónusában, Boldog- és erősnek kunyhajában.

Nagy tanítvány a vészek honából, Melyben egy világnak szíve ver, Ahol rőten a vér bíborától Végre a nap földerülni mer,

Hol vad árján a nép tengerének A düh szörnyei gyorsan eltünének;

S most helyettök hófehér burokban Jár a béke s tiszta szorgalom;

S a művészet fénylő csarnokokban Égi képet új korára nyom;

S míg ezer fej gondol istenésszel, Fárad a nép óriás kezével:

Zengj nekünk dalt, hangok nagy ta- És ha zengesz a múlt napiról (nárja, Légyen hangod a vész zongorája, Melyben a harc mennydörgése szól. S árja közben a szilaj zenének Riadozzon diadalmi ének.

Zengj nekünk dalt, hogy mély sírőseink is megmozduljanak, (jaikban És az unokákba halhatatlan Lelkeikkel visszaszálljanak,

Hozva áldást a magyar hazára, Szégyent, átkot áruló fiára.

És ha meglep bús idők homálya, Lengjen fátyol a vont húrokon;

Legyen hangod szellők fuvolája,

Mely keserg az őszi lombokon, Melynek andalító zengzetére Fölmerül a gyásznak régi téré:

S férfi karján a meggondolásnak Kél a halvány hölgy, a méla bú,

S újra látjuk vészeit Mohácsnak,

Újra dúl a honfiháború,

S míg könnyekbe vész a szem sugára, Enyh jön a szív késő bánatára.

És ha honszerelmet költenél fel,

Mely ölelve tartja a jelent,

Mely a hűség szép emlékzetével Csügg a múlton és jövőt teremt,

Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal, Hogy szívekbe menjen által a dal;

S a felébredt tiszta szenvedélyen Nagy fiákban tettek érjenek,

És a gyenge és erős serényen Tenni, tűrni egyesüljenek;

És a nemzet, mint egy férfi, álljon Érc karokkal győzni a viszályon.

S még a kő is, mintha csontunk volna, Szent örömtől rengedezzen át,

És a hullám, mintha vérünk folyna, Athevülve járja a Dunát;

S ahol annyi jó és rossz napunk tölt, Lelkesedve feldobogjon e föld.

És ha hallod, zengő húrjaiddal Mint riad föl e hon a dalon,

Melyet a nép millió ajakkal Zeng utánad bátor hangokon,

Állj közénk és mondjuk: hála égnek! Még van lelke Árpád nemzetének.

14