Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
gróf hamarosan fellázadt. Tudvalevő, hogy Sándor Vince gróf a palotájával határos Várszínházhoz egy kis összekötő folyosót építtetett, hogy közvetlen látogathassa a színházat. Vince gróf minden nap elment a színházba, a gyermekeknek ellenben külön kellett kémiök, hogy őket is vigyék el. Ilyenkor a válaszhoz mindig hozzákapcsolták, hogy „nem tűrhetem ezt az örökös koldulást“. A kis Móric gróf egy napon makacsul elhatározta, hogy nem kéredzkedik a színházba, „mert nem akarja, hogy koldusnak nevezzék". Minthogy azonban a szülők a gyerekeket mégis el akarták vinni a színházba, naponként háromfertály hétkor rettenetes jelenet játszódott le apa és fia között, de a gyerek szájából az előírt kérőszó mégsem volt kicsikarható. Atyja nem akarta megengedni, hogy fia lóra vagy kocsira üljön. Sikerült is életében a lótól visszatartania fiát, aki a tilalmat egyetlenegyszer szegte meg, amikor kocsikázni indult két lassú járású lóval. A két lusta ló keze alatt villámgyors paripává változott. A gyeplővel kezében pillantotta meg messziről apját, aki anyja oldalán egy hatosfogattal kocsikázott. Móric gróf nem törődött az apai tilalommal, hanem elrobogott a hatosfogat mellett, amiközben tiszteletteljesen kalapot emelt szülei előtt. Édesanyja majd meghalt a rettegéstől. Nem a lovaktól féltette fiát, hanem férjétől. Az apa természetesen szigorúan kérdőre vonta az engedetlent, aki, hogy az istállómestert védje, beismerte bűnét. — De kitől tanultál hajtani? — kérdezte a gróf. — Senkitől — volt a válasz. — Érzem, hogy minden lónak engedelmeskednie kell nekem, mert én minden lóval tudok bánni. Láthatta apám, hogy ezek a lovak, amelyeket maga túlságosan lassúaknak ítélt, az én kezem alatt elhagyták a hatosfogatot. — Fogd be a szádat — kiáltott rá az öreg úr. Az öreg grófné reszketve várta a továbbiakat. A rettegett jelenet azonban csak erre a kijelentésre zsugorodott össze: — Ez az ördöngős fiú igazán kitünően hajt, kár, hogy kocsisaim nem tanulhatnak tőle. Móric grófnak mégsem volt szabad ezentúl a lovakhoz közelednie; amikor azonban apja halála után átvette bajnai uradalmát, első dolga volt, hogy egy angol telivért megnyergeltetett. Öreg nevelője — Kosztarovicsnak hívták — megjegyezte, hogy a lovaglást meg kell tanulni: egy tüzes lóra nem szabad csak úgy hevenyében ráülni — amire ezt a választ kapta: — Akinek tanulnia kell a lovaglást, az sohasem tanulja meg. E szavakkal meg is történt Sándor gróf első nyeregbeszállása. Általános csodálkozásra ez első lovaglás nemcsak, hogy minden baj nélkül ment végbe, hanem a gróf mintegy hozzánőtt lovához, amelyet úgy kezelt, minthogyha egész életében mással sem foglalkozott volna. De ezzel sem elégedett meg, hanem egy rudat állíttatott lova elé, s azt többször egymásután átugratta, végül a sikeren felbuzdulva, ledobatta a nyerget, nyereg nélkül ide-oda lovagolt, sör rögtön szilárd akadályokat ugratott át. Környezete szájtátva nézte a szokatlan mutatványokat, amelyeket a gróf ezekkel * szavakkal fejezett be: — Látod, én lovaglásra születtem! Ezt nem kell tanulnom! Sándor Móric gróf egy lovas bravúrjáról megemlékezik az 1825. évi országgyűlésről szóló Guzmits-napló is. A királyi pár tiszteletére megjelent főúri lovasok közül u. i. főképpen Eszterházy herceg gárdakapitány és Sándor gróf váltak ki. A közönség ítélete szerint Eszterházy herceg ruhája és paripa-felszerelése egy félmilliót, Sándor gróf lovaglói merészsége pedig egy egész milliót ért. Magáról a bravúrról a következőket olvassuk: „Gróf Sándor Ő Felségeik sátora eleibe rugtatván, három oly borzasztó ugratással tette parádéját, hogy akik látták, a hely méltóságáról elfelejtkezve, felkiáltottak s magát a királynét is felkeltette üléséből ezen Salto-mortale, hogy állva szemlélje a tüstént földre terülő s lelkét kiadó lovagot; de Sándor gróf édes megcsalódásban hagyta a szömyülködő nézőket, mert elvégezvén roppant parádéját, mint a nyíl, előbbre repült sárkány magyar lován és lélektelen megdöbbenés után, egy kevéssé indignálódó öröm fogta el a nézők szívét; ezen látást követő zúgás közben kérdezték aztán Ő Felségeik, hogy ki azon ifjú? Melyre midőn miniszter Zichy felelte, hogy az gróf Sándor, elmosolyodva mondá Ő Felsége, a király, hogy „der Sándor?‘‘, „Ich kenne ihn schon“, susogták a királyné körül levő dámák is, kik tán csak « ritterzeiti darabokból olvastak ilyesvalamit.“ A gróf lovasbravurjaival először hazáját bűvölte el. Hogy mi mindent vitt végbe, azt megtudjuk a kétkötetes Sándor-Albumból. Ez a híres Sándor-Album, amelynek készülését a hatvan év körüli, megtört lelkű gróf még élénk figyelemmel kisérte. Az album két kötetre terjed; mindegyik ötven fényképreprodukciót tartalmaz nyomtatott aláírással. A csekélyszámú példány egyrészét maga a gróf ajándékozta el. Forgalomba alig egynéhány került, pedig mai szemünknek e képek nemcsak bravúrokat mutatnak, hanem olyan kulturális emléktömeget is, amellyel meg kell ismerkednünk, ha érdekel bennünket dédatyáink kora. Elénk tárul a száz év előtti városi élet és a vidéki kastély élete. Olyan az egész, mint egy gondos mozifelvétel. Díszletek, miliő, mellékszemélyek, statiszták mind a leggondosabban vannak megrajzolva s a megfelelő helyre állítva. Minden részletet külön megnézhetünk, mert figyelmünk nem terelődik el a főhősről. A Sándor! Ideálja volt kicsinyeknek és nagyoknak, de ideálja lehetne ma nem a mozilátogatóknak, hanem a filmvirtuózoknak, mert sok olyasmit, 12
