Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
TÖRTÉNELEM: KÍTÜNÖ (Folytatás) —• Várj egy pillanatra! — szólt Péter hadonászva. — Mi is megyünk, de nem oda. — Hát? — A Bem szoborhoz, a Margit hidnál. Oda jönnek mindnyájan, hogy a lengyelekhez csatlakozzanak. — Azok mit akarnak? — szuszogott Fekete Jóska, újra felhúzva csíkos ingét. Lindi kifelé fordította két tenyerét s nagyosan magyarázta: —■ Szabadságot, mint a magyarok. Nem olvastatok a poznani felkelésről? Olvastak, hogyne olvastak volna róla, hogy azt elfojtotta a rendőrség. Dehát itt most néma tüntetés lesz... — Gyerünk srácok! — kukorékolta Donajó Anti s megindult a lejtőn, csakúgy porzott az út utána. Mire bevergődtek a Margit hídhoz a zsúfolt villamosokon, már innen is, onnan is embercsoportok igyekeztek a Bem szobor felé. Főleg diákokat láttak. Egy lányiskola, azonmód, táskával, ahogy tanításról kijöttek, hangos csiviteléssel haladt a Bem rakpart közepén. Honnan, honnan nem, a szobornál már a tizenhat pont gépelt másolata fehérlett a legtöbb diák kezében. Amikor már úgy tele volt a tér, hogy mozdulni is alig tudtak, a Duna felől három ember közeledett ünnepélyes léptekkel: két egyetemista a magyar nemzetiszin zászlóval, középen egy idősebb férfi, a lengyelek sascimeres lobogó jával. —• Éljen a lengyel-magyar barátság! — kiáltottak sokan s harsány “éljen!” zúgott végig az egész téren. Valaki a Himnuszba kezdett s vele tartottak a többiek is, a háromszin zászlóra szegezett tekintettel. Egy öreg néni fuiakodott a zászlót tartó egyetemistához s reszkető kézzel simított végig annak karján. ■— Isten áldjon meg, fiaim... Sanyi egész közel állt hozzá s valami furcsa érzés szorította össze a torkát. ILLEMSZABÁLYOK, amik lassan feledésbe merülnek. Gyermekkorunkban sokszor nem értettük szüleinket és bíráltuk magunkban őket, hogy egy-egy apróság miatt milyen gyakran szólnak ránk és hányszor figyelmeztetnek olyasmire, ami számunkra teljesen értelmetlen és nem bir fontossággal. Lassan-lassan azonban, a sok figyelmeztetés nyomán, az évek folyamán ez a sok apróság beidegződött és természete* megszokássá vált. Észre se vettük többet, hogy máskép nem is tudjuk csinálni. Ez a megszokás csak néha-néha válik tudatossá bennünk, olyankor, ha véletlenül öszszetalálkozunk valakivel, aki ezek ellen az apró illemszabályok ellen vét. Ilyenkor aztán eszünkbe jutnak szüléink, gyermekkorunk, és elgondolkozunk azon, hogy a világ változásával miért kell ezeknek a kis illemszabályoknak feledésbe merülni, amik az embert öntudatlanul is fegyelmezettebbé, biztosabb fellépésűvé és jobb nevelésűvé teszik. íme egy kis ízelítő ezekből a kis illemszabályokból: Ha egy fiatalember egy idősebbel beszél, ne tegye zsebre a kezét. Az evőeszközt a felső részénél tartjuk, a kés pengéjét nem érintjük. Egy gyerek nem nyújt soha előre kezet, a férfi megvárja, míg az asszony nyújtja a kezét. Nem illik valakinek megkezdett mondatába belevágni, hanem végig kell hallgatni azt, és csak azután beszélni. Asztalhoz ülésnél meg kell várni, míg a háziasszony helyet foglal, azután ülnek le a vendégek. 55
