Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
EGY ANYÁNAK Hadd zajongjon, hadd zsibong- E vidám gyermeksereg, (jón Oh! ne tiltsd le! Töltse ked(vét, Hadd örüljön, hisz gyerek. Lesz idő, hogy visszasírnád E zsibongást, ezt a zajt. Hogyha a szülei hajlék Néma lesz és puszta majd. S óh, pedig lesz! Nézd, a fész(ken Hány volt tegnap a madár! Hogy csevegtek! S az öreg pár Egyedül búsong ma már. Szárnya nőtt az ifjú sarjnak, Szállni vágya ébredett Most magának rakja fészkét S hajh! Az ősi puszta lett. Szived a hiú reménnyel Ne kecsegtesd, óh, anya, Hogy szülötte magzatától Sohasem kell válnia. Ezt az élet vonja majd el! Azt —-talán a sirhalom, Nincs az illanó időnél S nincs a sorsnál irgalom. Hogyha a vágy kezdi szitni A kebelben már tüzét, Készülj válni gyermekedtől, Már csak félig a tiéd. S hogyha egykor hajlékodból Sajátjába távozott, Úgy tekintsd, hogy nálad ott- Nem talál az többé ott. (hont A te lelked akkor is még Egyre nála, rajta jár. Óh, de ő csak néha gondol A szülői házra már. S bárha eljön, bárha nyájas, Mégse az, ki azelőtt, Látni rajt’, hogy haza vágyik, Szive húzza, vonja őt. Oh, mi más ma még az érzés! E kicsinykék keblében! Mind csak az anyához óhajt, S boldog úgy, ha ott pihen. Minden arc mint napraforgó. Napjaként reád tekint, Enyhét, írt, vigaszt, nyugal(mat Csak te benned bírja mind. Oh, azért ám hadd zsibongjon E vidám raj körüled, Teljesen addig tied csak, Míg öledbe veheted. S e pótolhatatlan üdvért Tűrd el ezt a vig zsivajt. Lesz idő, hogy visszasírnád S a magány fog fájni majd. Győri Vilmos. — Lehetséges... lehet, hogy azért vannak itt, hogy a Magyar Szabadság első hírnökei legyenek?... Ni! A Bem laktanya katonái is sugárzó arccal integetnek az ablakokból... míg egy tiszt be nem parancsolja őket onnan. Egy fürge közlegény azonban, — éljen! —- a laktanya padlásablakán kicseréli a vörös zászlót a magyarral. Leng, lobog, integet a háromszin, pirosfehér-zöld. .. Egy bácsi botratámaszkodva roskadozik Sanyi mellett s szeméből kicsordul egy csepp könny, amint azt a három szint figyeli. A szomszédos Külügyminisztérium ablakaiban még ott virít a vörös szin. — Magyar zászlót a külügyreü... — kiált hangos torokkal a tömeg, szinte megmámorosodva saját hangjától. A hangtól, mely tizenkét évig mást nem kiálthatott, mint: “Éljen Sztálin!” “Éljen a párt!” “Éljen a vörös hadsereg!”... A Külügy hivatalnokai mind az ablaknál, erkélyeknél tolonganak. Hamar kicserélik ott is a vörös zászlót nemzetiszínre. Egy villanyoszlopra kapaszkodik fel valaki, egy fiú — de hiszen az — Kasza Peti! Honnan vette a zászlót?... Péter kúszik, fürgén, kezében szorítva a zászló nyelét. Arca sugárzik, nevetve int az alul állóknak (Sanyinak hirtelen a tavalyi május elsejei felvonulás jut eszébe, amikor, sorshúzás útján, mert senki nem akarta vinni, Petinek jutott a vörös zászló. Milyen más arccal vitte azt... Hogy lesett jobbra-balra s mikor tehette, egy sötét kapualjban “felejtette”’ a zászlót. S most? Mit csinál? Előveszi zsebkését s a zászló közepéből kinyírja a hamis orosz címert, a búzakoszorút a vörös csillaggal! Mindenki látja a téren, mit csinál Kasza Péter VIII/a osztályos tanuló s mintha mindannyiuk vágyát tolmácsolta volna, felharsan újra az éljen! Bessenyei Ferenc ,a Magyar Nemzeti Színház tagja áll a szobor lépcsőjén s messzecsengő, jólismert hangján felolvassa a tizenhat pontot. Nemcsak a diákság, az egész nemzet tizenhat pontját. Aztán... Sanyit lökdösik jobbról is, balról is, inge izzadtan tapad a testéhez, de nem érez, nem hall mást, mint amit a művész szaval, mintha a világba akarná kiáltani: — Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő most, vagy soha! A magyarok Istenére esküszünk, Esküszünk, Hogy rabok tovább nem leszünk!!... A következő szakasz refrénjét, mint mikor — több száz esztendejénél — Petőfi szavalta el, együtt zúgja az egész tömeg: —... Esküszünk! Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Egy kislány hosszú nemzetiszín szalagot vagdal apró darabokra. Pillanatok alatt szétkapkodják, ott virít már a gomblyukakban a Magyar Szabadság jelvénye. Sanyi is kap egyet s áhítattal tűzi szive fölé. Az egyetemisták küldöttsége alig fér Bem apó szobrához, hogy megkoszorúzza... Sanyi elszakad barátaitól. A tér sarkában felkapaszkodik egy teherautóra s messze ellát a tömeg felett. Nemcsak a tér, a Uunapart is tele emberekkel. Itt van egész Budapest! Diákok, öregek, nők, férfiak, katonák és civilek, levett kalappal adják szivüket az énekbe: “.. .Megbűnhődte már e nép a multat s jövendőt!...” Vidd, vidd öreg Duna a hangokat, mondd el, amerre haladsz, hogy láttad a Magyar Szabadság hajnalát!... — Laci! — kiált fel Sanyi, amikor a sok ismeretlen arc között Igaz Laci nyurga alakját pillantja meg. Máris kúszik le az autóról s odafurakodik barátja mellé. Megrántja a karját. 5ó
