Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
A GURULÓ KALAP. Igazán mondom, már akkor is izgága fickó volt, amikor megszületett. Folyton lökdöste, piszkálgatta társait, a szürke, barna és fekete kalapokat. Nem mondom, egy kicsit csinosabb volt a többinél, dehát... ez csak nem ok arra, hogy lenézzük társainkat?... Ez a kalap azonban, amelyről szó van, mit sem törődött mással. Amikor megérkezett az üzletbe, addig ágaskodott az asztalon, amíg megpillantotta magát egy szemközti tükörben. Kedvtelve merült el saját képmásában. Volt is mit néznie! Vadonatúj volt még. Mohazöldszín anyagján barna selyemzsinór futott körbe és hátul, ahol a zsinór kackiás hurkot vetett, csudakék mátyásmadártoll ékeskedett... A kalap maga-bámulása azonban nem tartott sokáig. Egy fürge kéz őt is megragadta és a többivel együtt egy keskeny polcra rakta. Igaz, hogy a zöld kalapnak csak a második sorban jutott hely, de ő addig furakodott, könyökölt, amíg az első sorba került. Onnan, a polcról bírálgatta a vevőket. Mindenkire volt valami gúnyos megjegyzése társai felé. Egyszer aztán egy kisfiú jött az üzletbe, nagymamájával. Kalapot akartak venni Péternek — így hívták a kisfiút —, de akárhányat eléjük tettek, a kisfiú makacsul rázta a fejét. —'Ilyen gazda kéne nekem! — kiáltott fel a zöld kalap — akinek nem jó akármi. Csak már idepillantana egyszer!... Végre felnézett Péter. A kalap integetett neki, és hunyorgatott, hogy észrevegye. Úgy fordult, hogy érvényre jusson a csudakék mátyásmadártoll. — Azt a zöld kalapot kérem! — szólt Péter, és mikor kiderült, hogy éppen a fejére illik, le sem vette többet, úgy ment haza, nagy büszkén. — Igazán szép. — Bólogatott nagymama is, és elégedetten látta, mennyien megcsodálják útközben a vadonatúj kalapot. Hátmég az iskolában! Péter padszomszédja, Varga Zsiga, majd kinézte szemét a nagy vágyakozásban, hogy felpróbálja a kalapot. Hazafelé menet nem is állta meg, hogy ne szóljon: — Hallod-e Péter, milyen gyönyörű kalapod van! Add ide egy kicsit... Csak megpróbálni, hogy állna az én fejemen. — ... Még mit nem gondol! — pukkadozott a kalap Péter fején, és szinte elsárgult egy pillanatra az irigységtől. — Még csak az hiányzik, hogy minden jöttment engem próbálgasson! ... De nem kellett félnie. Gazdája, Péter, éppen olyan irigy volt-, mint ő. Fügét mutatott pajtásának, és otthagyta, faképnél. —■ Majd ha fagy! — Kiáltott még utána csúfondárosan, aztán lesétált a folyópartra, ahol ilyen napsütéses délutánon egész sereg sétáló akadt. Azt gondolta, megmutatja mindenkinek, milyen szép, csodálatraméltó új kalapot kapott. Hátra tette a kezét, s úgy lépkedett, mint egy páva. Szép tavaszi nap volt, szebbet kívánni sem lehetett volna. Az ég olyan kék volt, hogy szinte megfájdult az ember szíve ha nézte, és vidám madárszó hangzott a bokrok közül. Enyhe szellő érkezett a folyó felől. — Nini! Hát az meg hogy történhetett, hogy ezt idáig nem vettem észre?! — kiáltott fel Szél úrfi, mikor megpillantotta Péter csodálatraméltó kalapját. Aztán jókedvűen körülfütyörészte a gyereket, úgy, hogy Péter ijedten kapott füléhez. —.. . Ez valóban gyönyörű kalap... — folytatta a szellő. — Most meg éppen jókedvemben vagyok. Kölcsön is veszem egy kicsit, ez a kisfiú úgyis nagyon fenn hordja az orrát... Ezeket gondolva meglapult egy rózsabokor mögött, és várakozott. Aztán gúnyos nevetéssel hirtelen előugrott, és elrabolta a remekbekészült kalapot... — Hohó! — Kiáltott felt meglepetten Péter, és elkezdett futni a tovaguruló kalapja után. A csintalan szél azonban megvárta, míg Péter utolérte jogos tulajdonát, és mikor lehajolt érte, hogy felvegye, füttyentett egyet, és hirtelen tovarepítette a kalapot. így folytatta ezt a játékot, míg Péter ki nem fáradt, úgy, hogy sírva rogyott le a folyómenti homokba. Akkor Szél úrfi ráültette a kalapot a folyó hátára, majd jobbról-balról pofozgatva átirányította a túlsó partra. Péter szomorúan nézett tovatűnő kalapja után, mert a folyó mély volt, s ő nem tudott úszni. Mi lesz most?... Ki is nevetik a többiek az iskolában, hogy ennyire büszke volt kalapjára, és ime: most nincs sehol! ... A kalap pedig kikötött a túlsó parton, megpihent, de a jókedvű szél újra felkapta, és tovább röpítette. Gurult... gurult a kalap a szép selyemzsinorral, és a csudakék mátyásmadártollal, s egyszercsak elérkezett egy erdőbe. Itt végre megpihenhetett, mert a Szél is elúnta a játékot, és más vidékre költözött. Eljött az este. A kalap nagyot sóhajtott egy tölgyfa alatt. Az erdő sötét volt, és tele titokzatos suttogással. Az éjszaka még sötétebb lett, és reszketett a kalap, aki még soha életében nem látott erdőt, mint a nyárfalevél. A szemét sem merte kinyitni reggelig. Mikor eljött a hajnal s az első napsugár keresztültört a fák között, serény élet kezdődött az erdőben. A mókus fáról- fára ugrált lompos farkával. A harkály szorgalmasan kopogtatta a fák kérgét, és tisztogatta a kukacoktól. Őzike szaladt el a kalap mellett, amitől az úgy megijedt, hogy meg kellett egy kiálló gyökérben kapaszkodnia. — Haha! Micsoda gyáva fickó! Megijed egy őzikétől... Alig három lépésnyire egy piroshátú, fehérpettyes gomba nevetett, és majd megpukkadt .-jókedvében, hogy ilyen mulatságos szomszédra akadt. A kalap mélyen megsértődött. Elfordult, és erősen elhatározta, hogy mitsem fog törődni a gúnyos népséggel. Lesz, ami lesz! Bizony nagyon egyhangúan teltek a napok. A reggelt este váltogatta, eljött a nyár, meg az ősz. Amikor esni kezdett a végnélküli eső, dideregve húzta össze magát a kalap a tölgyfa alatt, s mikor belepte a lehulló levél, meg a hó, elaludt. Aztán tavasz lett újra, és beleköltözött egy élelmes fülemüle-pár. Mindketten nagyon megörültek a kalapnak, hiszen jól el volt rejtve avatatlan szemek elől, és csinos fészeknek Ígérkezett. Kibélelték száraz fűvel, tollal. Ide fészkelt fülemüle-mama és innen tanította fiókáit i épülni is, mikor eljött az ideje. Történt, hogy az erdő madárdalába, suttogásába más zaj is vegyült: kiránduló iskolások énekeltek vidám nótákat, és a tisztáson játszani kezdtek. A kalap felfigyelt. Eszébe jutott minden. A tükrös bolt, társai, Péter... Talán ő is itt van éppen, a gyerekek között. Igen, igen! Ő szalad ott, a piros labda után... A kalap addig kiabált régi kis gazdájának, míg csak be nem rekedt. De ugyan ki is vette volna észre az ócska, lyukas kalapot? Péter is nevetve futott pajtásai után... Csak akkor ismerte fel a kalap, hogy az a lenézett, sötétkék sapka van a Péter fején, amit tucatjavai árultak a boltban. Amiket meg sem látott akkor... Elszégyelte magát, régi hencegésére gondolva. S mivel nem akarta, hogy a sötétkék sapka megismerje, mélyen behúzódott egy bokor alá, és fejére húzott egy széles lapulevelet... Értavi Barát. 56
