Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

ÖREG NÉNE ŐZIKÉJE

Mátra alján, falu szelén Lakik az én öreg néném, Melegszívű, dolgos, derék, Tőle tudom ezt a mesét.

Őzgidácska, sete-suta, Rátévedt az országúira, Megbotlott egy kidőlt fába, Eltörött a gida lába.

Panaszosan sír szegényke, Arra ballag öreg néne. Ölbeveszi, megsajnálja, Hazaviszi kis házába.

Ápolgatja, dédelgeti,

Friss szénával megeteti. Forrásvízzel megitatja, Mintha volna édesanyja.

Cili cica, Bodri kutya, Mellébúvik a zugolyba, Tanultak ők emberséget, Nem bántják a kis vendéget.

Gyorsan gyógyul gida lába, Elmehetne az őz-bálba,

Vidám táncot ellejthetne.

De nincs hozzávaló kedve.

Barna szeme bús szomorún Csüng a távol hegykoszorún. Reggel bíbor napsugarak Játszanak a felhők alatt.

Esti szellő ködöt kerget, Dombok, lankák üzengetnek:

“Vár a sarjú, gyenge hajtás, Gyere haza gida pajtás!’’

Könnybelábad az őz szeme, Hej, nagyon is visszamenne. Csak az anyja úgy ne várná. Csak a nénét ne sajnálná!

Éjjel-nappal visszavágyik,

Hol selyem fü, puha pázsit, Tarka mező, száz virága Őz testvérkét hazavárja.

Ahol mókus ugra-bugrál, Kopácsol a tarka harkály, Vígan szól a kakuk hangja, Bábot cipel szorgos hangya.

Várja patak, várja szellő. Kék ég alján futó felhő. Harmatgyöngyös harangvirág, Vadárvácskák, kékek, lilák.

Öreg néne megsiratja,

Vissza — dehogy — mégse (tartja,

Ki-ki lakjék hazájában.

Őz erdőben, ember házban.

Kapuig is elkíséri, Visszatipeg öreg néni És integet, amíg látja:

“Élj boldogul, őzgidácska!”

Lassan lépdel, csendben bal(lag,

Kattan ajtó, zörren ablak,

Onnan lesi öreg néne,

Kis gidája visszanéz-e? í

Haszontalan állatkája,

Egyre jobban szaporázza,

S olyan gyorsan, mint a villám Fennterem a mohos sziklán.

De a tetőn, hegygerincen, Megfordul, hogy búcsút int(sen:

‘ Ég áldjon rét, kicsi csalit!” S mint a szél, eliramodik.

Nyár elröppen, levél sárgul, Lepereg a vén bükkfánál.

Hó borul már házra, rétre, Egyedül él öreg néne.

Újra kihajt fü, fa, virág, Nem felejti a kis gidát, Fordul a föld egyszer-kétszer, Zörgetnek a kerítésen.

Kitekint az ablakrésen:

Ki kopogtat vájjon éjjel? Hold ragyogja be a falut. Kitárja a kicsi kaput.

ölelésre lendül karja,

Kis gidácska, meg az anyja Álldogál ott, beereszti,

Szive dobban, megismeri:

őz-mama lett a kis gida.

Az meg ott a gida fia. Eltörött a mellső lába. Elhozta hát a kórházba.

Hogy szemével kérve-kérje: Gyógyítsa meg öreg néne, Puha gyolcsba bugyolálja,

Ne szepegjen fiacskája.

S köd előtte, köd utána. Eltűnik az éjszakába.

Gida lábát két kezébe Veszi lágyan öreg néne.

Meg is gyógyul egy-kettőre, Felbiceg a domb-tetőre S mire tölgyről lehull a makk A kicsi bak hazaballag.

Mátraalji faluszéle Kapuban ül öreg néne.

Nincs egyedül, mért is volna? Ha fú, ha fagy, sok a dolga.

Körülötte gidák, őzek, Látogatni el-eljőnek. Télen-nyáron, évről-évre, Fejük hajtják az ölébe.

Falu népe is szereti,

Kedves szóval becézgeti Öreg nénét és azóta így nevezik: Őz-anyóka.

Mátra alján, falu szélén Lakik az én öreg néném. Melegszívű, dolgos, derék, Mese őrzi arany szivét.

Gidára vár sós kenyérke, Kalácscipó apró népre. Egyszer te is légy vendége, Itt a vége, fuss el véle.

Fazekas Anna.

57