Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
a szájukszélét. Az evés zaján kívül más nem hallatszik. Egyszer csak megszólal Pista: — A Zsiráfnak nincs is hosszú nyaka! — De igenif, hogy hoffú nyaka van! És foltos is! — csicsergi Mici. — Foltos? Honnan tudja? — Láttam az állatkertben! — Ja úgy! — nyugszik meg Pista. Túlesünk a vacsorán és készülődni kezdünk. Pista megkérdezi: — Ödön bácsi, szokott itt erősen fújni a szél? — Néha szokott. Mi baja lehet neki a széllel? Amikor leérünk az utcára, akkor is a levegőbe szaglászik. Teljesen megbolondult. A Votivskirche előtt már várnak a többiek. Micivel határozott sikert aratunk: minden száj tátva marad. Pista mellé kerülök. — Mi bajod van állandóan a széllel? — kérdezem tőle. — Azt várom, hogy a szél elfújja a haját és lássam a fülét és a tarkóját. Hátha nem is olyan nagy az a májfolt. Ha a madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni, akkor én nagyon buta lehetek. Grinzingben bemegyünk az. egyik kiskocsma kerthelységébe. A leülésnél úgy helyezkedem, hogy Turcsi mellé kerüljek. A nagy igyekezetben észre se veszem, hogy a másik oldalamra Mici tottyan le. — Ügye én if ihatom bort? — kérdezi izgatottan és megint belehajol a számba; hosszú orra szinte az államat böki. — Persze, hogy ihat; amennyit csak akar — nyugtatom meg. Abban reménykedem, hogy hamarosan berúg és elalszik. Akkor majd lefektetjük az asztal alá, vagy a kerítés tövébe és így legalább nem fog zavarni. Hozzák a bort; a zenekar teljes erővel működik és egy kis kukacszerű ember énekel. Nem tudok Turcsival kellőképen foglalkozni, mert Mici lefoglal. Állandóan kérdez, beszél és mindezt úgy, hogy belehajol a számba és levihogja az ádámcsutkámat. Már a harmadik pohár bort töltöm beléje, hogy kissé elkábítsam, de csak egyre élénkebb lesz. Pista a Mici másik oldalán ül és félig hátat fordítva neki Zsiráfot főzi. A kukacszerűség valami nagyon jót énekelhet, mert mindenki nevet körülöttünk. Annyira tájszólásban énekel, meg Mici is folyton zavar, hogy csak a pikánsabb szavakat értem meg belőle. Turcsi sem érti. — Mit énekel? — kérdezi tőlem. — Én sem értem teljesen, — vallom be. — Óh, én ifmerem ezt a dalt, — vihog Mici és máris megismétli a szöveget. — Tanultam énekelni. —■ Akkor igyunk! — biztatom, mert szeretném már a kerítés tövében látni. Mici iszik. Ivás közben az orra beleér a borba, de a bor az orráról nem csöppen a ruhájára, mert egy Ízléses és ügyes nyelvcsapással lenyalja. — Feretnék énekelni! — jelenti ki csillogó szemekkel. Nna, csak ez hiányzik még! Különben menjen, énekeljen, legalább addig nyugodtan beszélgethetek Turcsival. Felvillanyozva integet az énekesnek, az odajön az asztalunkhoz és pergő nyelvvel hosszas tárgyalásba kezdenek. Az énekes nem akarja engedni, hogy Mici énekeljen. Közbelépek és pénzt nyomok a markába, erre megpuhul és beleegyezik. Mici boldogan ugrik fel és igyekszik elomló tömegét helyreigazítani az elgyürődött ruhájában. Odadülöngészik a zenekarhoz, útközben belelép egy papírszalvétába és az odaragad a cipője sarkához. Ahányat lép, a szalvéta mindig lobog egyet. Megelégedetten fordulok Turcsihoz; valami végtelen szellemeset akarok mondani neki, hogy lángoló szerelemre gyulladjon irántam, de ebben a pillanatban Mici dalra fakad. Ott áll a zenekar előtt, két karját kitárja, hatalmasra eltátott szájába belelóg az orra és valami túlvilágian penetráns hang árad belőle. Mindenki rémülten elhallgat a vendéglőben és tágranyilt szemekkel, mozdulatlanul bámulják a zengő daganatot. Micit láthatóan lelkesíti az elért hatás. Felalá járkál, lobogtatja a papírszalvétát a sarkán, fejét leszegi, ettől a tokája úgy összegyűrődik, hogy lapozni lehetne benne. Turcsi halkan felsikolt: — Jaj! — Mi baj? — kérdem ijedten. — Az orra! Nézze, mindjárt megharapja a saját orrát! A közönség lassan magához tér az első meglepetésből és biztatni kezdi Micit. Roppant kedélyes dolgokat kiabálnak neki és egyre jobban tűzbe hozzák. Mi pedig szégyenkezve, szemünket lesütve ülünk az asztal körül és szeretnénk eltűnni. Ödön bácsi, Ödön bácsi, milyen lányod van neked? Bár itt lennél te is és gyönyörködnél benne! Mici meg egyre énekel. Járkál az asztalok között és fejét hátravetve vonyít. A hangja olyan csúnya, hogy szinte megáll benne a kanál. Nem! Akármennyire is haragszom Pistára, mégsem engedhetem meg, hogy ez legyen a felesége. * * * Késő este, igen jó hangulatban jövünk vissza Grinzingből. Miciék háza előtt megszólalok: — Mici mamája mindannyiunkat meghívott mielőtt elmentünk. Ez nem igaz, de bosszút kell állanom Pistán. Mici megint tapsikol; kicsit ittas szegényke. — Igen, ez nagyon jó lef, hihihi! Miután egyikünk sem teljesen józan, köny-47
