Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
nyen rá lehet mindenkit beszélni, hogy feljöjjenek. Közben odasúgom Pistának: — Remek ötletem van a megszabadításodra. Neked nem kell mást csinálnod, csak engem dicsérned. Valahányszor megfogom a fülem, áradozz rólam. Sajnos a szülőket ébren találjuk. Sokkal szebb lenne, ha az ágyból kelnek fel a fogadásunkra. A mama becsavart hajjal, Ödön bácsi bajuszkötővel: ez lenne az igazi! Kissé elcsodálkoznak a láttunkon, de azért udvariasak a lányuk jövője miatt. — Anyu, olyan kedvei volt tőled, hogy meghívtál minket! Micit titokban felbiztatom: — Kínáljon meg minket valamilyen itallal! Mici elsiet. Úgy hullámzik, hogy szinte csobog. Tálcával, poharakkal jön vissza. — Nyolcán vagyunk, de csak hat likőröfpoharunk van. — Nem baj, — nyugtatom meg. — Pistának és nekem jó lesz a vizespohár is. A szülők tiltakozni akarnak, de addig erőszakoskodunk, míg ők is isznak. Látják, hogy ebből baj lesz és a lányukkal együtt eltűnnek, valami ennivalót hozni. A többiek dermedt csodálkozással nézik, amikor az üvegből a konyakot beleöntöm az egyik kövér pálma gömbölyű cserepébe. A zongora tetejét felnyitom és beleteszem a porcellánmacskát. Kalapomat összegyűröm és Pista kabátja alá dugom. Furcsán dagad ki a kabátja és tiltakozni akar, de gyengéden csittítom: — Kuss! Már csak annyi időm van, hogy összeborzoljam a kettőnk haját és megsúgjam neki: — Tettesd magad részegnek! Hideg húsokkal és süteményekkel jönnek vissza. Egy pillanat alatt látják, hogy nincs meg a macska, üres az üveg, mi ketten borzasak vagyunk. Hogy a konyak hová lett, azt Pista ostoba arcáról vélik leolvasni, de a macska még rejtély előttük. Megfogom a fülem. — Ödön bácsi! — üvölt fel Pista, — nekem olyan remek barátom van, amilyen nincs még egy a földön. Ha megnövök, én is olyan szeretnék lenni, mint ő. Ödön bácsi — hihetetlen! — nem helyesel. Mici vihog. — Jaj, de édef, hihihi! — Micike, — szólalok meg én is, — nincs még egy kis konyak? Mici új üveget hoz és Fifi is betolakszik a szobába. — Köszönöm, Micike, — mondom a lánynak, —i maga egy angyal. Sőt, maga majdnem éposz! — Hihihi, mi az az éposz? —• Hősköltemény, — mondja feddőleg Ödön bácsi. — És miért vagyok én majdnem hősköltemény? Megfogom a fülem és úgy mondom: —• Maga egy húsköltemény! Pista röhögve dicsér: —• Ha én olyan szellemes lehetnék, mint a barátom! Mindenkibe belefagy a szó és a nagy csöndben Fifi megint bemutatkozik. Rászólok: — Ödön, te ronda dög, mikor fogsz már rendet tanulni? Nézze Fifi bácsi, — fordulok Ödön bácsi felé, — milyen neveletlen állat ez az Ödön. Dermedt csend van. Ödön bácsi némán falni kezd, nehogy kitörjön. Hatalmas darabokat tüntet el a szájában. Kézzel belenyúlok a tálba és egy darab húst dobok a kutya elé. Fifi gyorsan bekapja és egy-két cuppantással, rágás nélkül lenyeli. — Ödön, Ödön, — korholom a kutyát, — de rondán zabálsz! Ödön bácsi szájában megáll a kés és keresztüldöf a szemeivel. A mama észreveszi Pista kidagadó kabátját és azt hiszi, hogy ott van a porcellán-macska. —• Pistám, — vetem oda könnyedén és megfogom a fülem, — holnap elmegyünk ahhoz az egyetemi tanárhoz, annak talán sikerül téged leszoktatni a lopásról. — Hű, milyen barátom van nekem, — fulladozik Pista, — atyaian gondoskodik rólam. Közben látom rajta, hogy mit gondol, de ez nem érdekel. Fifi hozzádörgölődzik a lábamhoz; úgy viselkedik, mint egy macska. Rászólok: — Ödön, menj a fenébe, biztosan bolhás vagy! Oda foglak adni a sintérnek! Ödön bácsi nem bírja tovább. Hátrarúgja a székét és feláll: —• Ez már mégis csak sok! Én is felugróm és mondom a többieknek: —• Azt hiszem, mennünk kell. Nem, Fifi bácsi, ne tartóztasson, úgysem maradhatunk tovább, — és amig még búcsúzóul rálépek Fifi lábára, halványan az az érzésem, hogy ebből a házasságból sem lesz semmi. 48
