Reggeli Sajtófigyelő, 2009. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-12-12
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 12.12 . 10 rendszerek, mint amilyen a Magyar Televízió, a Duna Televízió és a Vajdasági Televízió, halálra vannak ítélve, amennyiben nem alkalmazkodnak gyorsan a modern technológiai és piaci szabályokhoz. A közszolgálati televíziók válsága a 90es évek közepén kezdődött, amikor a médiaporondon megjelentek a kereskedelmi adók: például a TV2 és az RTL Klub Magyarországon, a Pink TV Szerbiában, vagy a PRO TV Romániában, amelyek 23 év alatt elfog lalták a nemzeti médiapiacok 6080 százalékát. Új hangulatot, új arcokat, a nézőkért folyó kíméletlen harcot és nyugati profizmust hoztak a volt kommunista országok közönségének, amely már teljesen belefásult az egyeduralomhoz szokott közmédia szürke, újít ásokra képtelen, túlpolitizált világába ” Bodzsoni István írása (Magyar Szó) P ROGRAMAJÁNLÓ A www.nemzetpolitika.gov.hu honlapon az „ Eseménynaptár ” cím alatt olvasóink tájékozódhatnak a terület várható e seményeiről. Megtekinthető itt: http://nemzetpolitika.gov.hu/index.php Cikkek: A tudósítóhálózatról – Magyarságkép és televízió (2.) Magyar Szó 2009.12.05. Bodzsoni István A magyar állam 67 év alatt mintegy 12 millió eurót fektetett be a határon túl magyar stúdiók kiépítésébe – Mi lett a haszna a támogatásnak? 2009. december 5., szombat1 hozzászólás 1996 augusztusában, Budapesten, a Hunyadi sétahajó fedélzetén, Sára Sándor, a Duna Televí zió akkori elnöke, ünnepélyes keretek között átadott egy félprofi digitális kis kamerát Erdély András sepsiszentgyör gyi tudósítónak. Jelentős esemény volt ez a Duna Televízió életében, hiszen az ajándékozás egyben a határon túli tudósítói hálózat professzionalizálásának a kezdetét is jelentette. Addig a tudósítók kezdetleges felszereléssel, VHS- és SVHSkamerákkal, a pr ofesszionális követelmények szintje alatt dolgoztak a magyarországi közszolgálati tévék számára. De ki gondolhatott profi felszerelésre az akkori Romániában, vagy a háborús csatakiáltásoktól visszhangzó Szerbiában? Boldogok voltunk, mert ha kezdetleges esz közökkel is, de érkeztek a mozgóképes jelentések a különböző magyar közösségek életéről. Attól a pillanattól kezdve, amikor Erdély András átvette a mai árakon körülbelül 3000 eurót érő kamerát, mintegy 67 év alatt a magyar állam több mint 3 milliárd forintot, azaz mai árakon számolva körülbelül 12 millió eurót fektetett közvetlenül a határon túli tudósítói pontok és stúdiók kiépítésébe. Ha ehhez hozzáadjuk azokat a pénzeket, amelyeket a Kárpátmedencei magyar stúdiók és alkotók kaptak műsorkészítési vagy más formájú támogatásként, akkor ez az összeg legal ább további 34 millió euróval növekszik. Ha pedig mindehhez hozzászámoljuk az évi átlagos 89 milliárd forintot, azaz 3233 millió eurót, amit az összmagyarság televíziójaként aposztrofált Duna kap a magyar költségvetésből, illetve hozzáadjuk azt a négyö tszázmillió forintot, amit a Magyar Televízió költ átlagban évente a határon túli műsorokra, akkor kiderül, hogy körülbelül 175180 milliárd forint, azaz körülbelül 600 millió euró állt az elemzés tárgyát képező terület rendelkezésére az elmúlt 1516 év al att. Szinte hihetetlenül nagy összeg. Az alapvető kérdés: mit kaptunk ezért a pénzért? Vannak, akik kétségbe vonják a határon túli magyar közösség jogát eme kérdés felvetésére, mondván, hogy a magyarországi adófizetők pénzéről van szó. Mégis, nem árt, ha azok, akik a pénzt adták, és azok, akik elosztották, tisztában vannak felhasználásának eredményeivel – hiszen az eszközök célterülete a határon túli magyar közösségek voltak. És főleg nem árt azoknak, akik a pénzt kapták és felhasználták – nem árt, ha egy picit elgondolkodnak azon, amit produkáltak.