Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-30
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.30 . 19 amelyek vitára, párbeszédre ösztönöznének, ez pedig aztán a közgondolkodásra ható közös támpontokat teremthetné meg. * Térjünk vissza még egyszer a kisebbségi létre. A kisebbségben alkotónak mások a feladatai, mint a többségben alkotó írónak, vagy csak kizárólag arra kell törekednie, hogy esztétikailag miné l jobb és maradandó műveket alkosson? Korlátozódhat ez csupán a közvetítő szerep betöltésére? - Véleményem szerint a kisebbségben élő csak a kvalitásaival juthat túl az előtte tornyosuló akadályokon. Ez akkor is érvényes lenne, ha a világ legjobb törvé nyei szerint élnénk, ha tehát a nemzeti viszonyok - ha nem eszményiek is, de - harmonikusak lennének. A kisebbségiek akkor is hátrányos helyzetben lennének, és ezt a körülményt is csak minőséggel, többletteljesítménnyel lehet legyőzni. A nemzeti kisebbség egyszerre él két világban, ez olyan állapot, amelynek megvan az előnye és a hátránya is, de amelyben egyszersmind keményen kell dolgozni. Vonatkozik ez az alapállás az orvosokra, az ügyvédekre, az írókra, a földművesekre, mindenkire egyaránt. Jobb körülmén yek között ez hivatást jelentene, a jelenlegi hátrányos megkülönböztetésben pedig kényszert. Ez az egyetlen kényszerűség, amivel meg kell tanulni élni, mert csak ez menthet meg bennünket. Több nyelvet tanulni, többet teljesíteni, mindig egy lépéssel előréb b kell lenni. Ez alakíthat ki közöttünk egy új közösségi érzést, ami sokkal több a közvetítői szerepnél. Nem érdemes örökké keseregni; hálátlan és felesleges a siránkozás, panaszkodás. * Látott más kultúrákat, megélt más élethelyzeteket. Most mégis új ra itt van, s a külső szemlélőnek úgy tűnik, mintha a szülőföldtől nem tudna elszakadni. Ez vajon egy életsors, vagy inkább tudatos választás? - Megadatott ez a lehetőség, de igen későn, holott mindig arról ábrándoztam, hogy bejárom a nagyvilágot. A fa luvégről jöttem, és magammal hoztam a plebejusi kíváncsiságot. Egy régi esszémben idéztem Cs. Szabó Lászlót, aki egyszer bölcsen megjegyezte: ''Tájtudomány, népismeret, falupolitika, munkatábor, arra szeretném figyelmeztetni jóhiszemű munkásaikat, hogy ama régi papok, akik életüket egyegy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket véstek - és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben." Gyakran jut eszembe Márai is, aki Kassa leghűségesebb polgára volt, mégis minő borzadállyal írt a Garrenek művében a Városról. Ennek ellenére Kassa maradt életének és művének egyetlen biztos támpontja. A sorsom nem úgy alakult, hogy korábban sokat utazhassak, így inkább ábrándoztam arról a nagyvilágról, amelyet ők fiatalon megismerhe ttek. Azonban ugyanúgy, vagy még inkább ragaszkodtam a szülőföldemhez, legfőképp akkor, amikor az veszélyben volt. Még mielőtt 1991ben lezárultak a jugoszláv határok, nem távoztam. Hívtak - nem mentem. Ugyanez ismétlődött meg 1999ben a NATOlégitámadások előtt is. Maradtam. Nincs ebben semmi természetellenes, hiszen rajtam kívül itt maradt a többi 250 000 kisebbségi magyar is. Csak egy voltam a sok közül. Azóta is bosszant, mi több, üres fecsegésnek tartom, ha arról folyik a vita, hogy ki a jobb magyar. A történelem kegyetlen volt hozzánk mintegy húsz, illetve tíz évvel ezelőtt, viszont 250 000 ember tette le a vizsgát színjelessel. Csak ezek után került sor arra, hogy őszülő fejjel világot lássak, hogy arra az útra térjek, amelyről álmodoztam. Tanultam é s változtam, művelődtem és formálódtam, majd amikor hazatértem újvidéki magányomba, rá kellett döbbennem, hogy már nem vagyok olyan, mint amilyen voltam akkor, amikor útnak eredtem. Közben megjelent németül az Exterritórium című legutóbbi regényem, és ford ítják az Egy makró emlékiratait is. Az Exterritórium családregény vagy esszéregény (hibrid műfaj, a szakma még nem helyezte sehová), explicite erről a kisebbségi drámáról szól. Felfogtam, hogy kicsi a világ, mindenhonnan láthatnak bennünket, de néma gyerek nek az anyja sem érti a szavát. * A mai fiatal alkotóknak milyen lehetőségeik vannak? - A mai nemzedékeknek megadatott, hogy egyenes úton jussanak be a magyar irodalomba. Ez már önmagában is egy nagy előny, de hogy mennyi csapdahelyzetet rejteget, azt ők tudják a legjobban. Hiányolom azonban, hogy megszakadtak a szálak a szerb kultúrával. Azt gondolom, hogy a vajdasági magyar írónak egyszerre két terepen kellene ''verseny”ben állnia, Budapesten és Belgrádban. Ez azonban csak egy kis része a felada toknak. Szellemi értékeinkkel Európában is meg kell jeleníteni magunkat, hogy megtudják: méltók vagyunk a megbecsülésre, és ne csak a ''magyarverések” kapcsán halljanak néhanéha rólunk. Fennáll a veszély ugyanis, ha nem tudnak rólunk meg az értékeinkről, akkor a magyarverésekről szóló híreket, a kisebbségi létről szóló kesergéseket is félvállról veszik, legfeljebb gyorssegélyként egy furgon fájdalomcsillapítót kínálnak fel. * Többségünket úgy szocializálták, hogy szeretjük, fenntartások nélkül elfogadj uk a definíciókat. Aztán évek múltán meglepődve tapasztaljuk, hogy az általunk elfogadott axiómák már nem feltétlenül állják meg a helyüket. Mégis magától adódik a kérdés: ki a polgár mostanában? Töredelmesen be kell vallanom, hogy - szerencsémre! - én sem tudom a definíciót. Tudom, hogy ez mit jelentett a 19. században, de bizonytalan vagyok, ha arra kell válaszolnom, ki a polgár a 21.ben itt és most. Miután feltetted a kérdést, megkísérlem eljátszadozni a gondolattal, és talán azt válaszolnám, hogy a z alakuló polgári réteg ma
