Reggeli Sajtófigyelő, 2008. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-08-08
16 Egy magamfajta kezdő számára a képv iselőség eltanulása is hosszú időt vesz igénybe. Ezzel szemben, tekintettel a csonka ciklusom rövid voltára, felfokozott tenniakarással és a helyzetünkből fakadó magasszintű szolgálati követelménnyel mentem Brüsszelbe. Ha azt nézem, hogy csupán egy féléve vagyok ott, akkor azt mondhatom, hogy megtettem mindent, amit megtehettem. Viszont, ha a szűkre szabott időhöz és lehetőségekhez képest kívánok komoly teljesítményt nyújtani, akkor csakis a szent elégedetlenség beszélhet belőlem. Mit meg nem kellene és leh etne tenni, már csak azért is, hogy Erdély megjelenüljön európai szinten, mert valahogy mi a periférikus országok között is a periférikus régió kategóriájába tartozunk. Jóformán nem tudnak rólunk, valahogy úgy tekintenek ránk, mint a vallástalan ember a mi sére és az istentiszteletre, nem tud különbséget tenni közöttük. Kis túlzással azt mondám, hogy Transznisztria és Transzilvánia neve összemosódik némely képviselőnek a tudatában. Ráadásul, ha még a trianoni traumát és a magyar történelmi veszteségtudatot i s a hátunkon cipeljük, akkor végképp egy szent elégedetlenségnek kell hajtania bennünket - gondolok itt a többi képviselőtársamra is, - hogy megmutassuk magunkat és Erdélyt. - Nem egy ellentmondással, vagy akár abszurdítással is találkozhatott az Európai Unióban. A legsokkolóbb a keresztyénség Európaidegensége. Ott értettem meg igazából, hogy miért volt szükség éveken át arról vitatkozni, hogy kerüljöne be a keresztyén örökség az európai alkotmányba. Kis túlzással élve, némelykor egy muzulmán kontinensen érzem magam az európai parlament padsoraiban ülve, ugyanis a másság és ezen belül a muzulmán hit nagyobb figyelemnek örvend, mint a mi keresztyén kultúránk. Természetesen itt nem a muzulmánok ellen beszélek, hanem összehasonlításként beszélek róluk. Fél é v alatt már négy markáns muzulmán egyházi és politikai vezető tartott beszédet az európai parlament plénumán, ugyanakkor nyílt titok, hogy azért is körülményes XVI. Benedek pápát vendégül látni az európai parlamentben, mert egyes erőszakos és liberális beá llítottságú csoportok tüntetéssel fogadnának egy pápalátogatást. Európaiként kétszeresen is magyarnak érzem magam, mert a magyarok szokták szégyelni a magyarságukat, letagadni vagy megaláztatást szenvedni érte. Európaiként pedig ugyanez az érzés tölt el, a mikor keresztyén gyökereink ennyire háttérbe szorulnak. Mindenféle másság fontosabbá válik ebben az ultrademokratikus Európában, mint a saját identitásunk, saját gyökereink. - Kárpátmedencei dimenzióban gondolkodva, milyennek ítéli a magyarság jelenlegi helyzetét, jövőjét? 198990et tartom a viszonyítási pontnak, ennek a kérdésnek a vonatkozásában. Azt hittük 19 évvel ezelőtt, hogy elég, ha megszabadulunk a kommunizmustól és a diktatúra kényszerétől. Úgy gondoltuk, hogy a magyarságot is a trianoni nacion alizmusokkal ötvöződött kommunizmus tartja fogva. S erre láss csodát: 89 után nem is olyan sokkal tovább él a kommunizmus, meghökkentő, újult erővel támad fel a nacionalizmus, és együtt haladnak tovább. Alapvetően ez a nagy ellentmondás határozza meg magya rságunk mostani helyzetét. Most már nem foghatjuk a bajainkat a kommunista diktatúrára, nem háríthatjuk át a felelősséget egyoldalúan a nagyhatalmakra és az idegenekre, vagy akár 45ig visszamenve nem mondhatjuk azt, hogy fejünk felett gyülekeznek a bolsev izmus fellegei és semmi remény nincs a magyarság számára. 89 után kinyílt a világ, és ennek ellenére ott vergődünk, ahonnan elindultunk. Egyre inkább a második rendszerváltozás szükségessége tudatosul bennem. Úgy gondolom, hogy a kommunista rendszerváltozá s első, formai fejezete lezárult: visszafordíthatatlanok a folyamatok; nem tér vissza többet a kommunizmus, viszont annál nagyobb a felelősségünk és annál nehezebb a mi munkánk, mert ezt a „második félidőt” is le kell játszanunk, és bizony a mérkőzés a leg több esetben ekkor dől el. - Az egyre inkább ránktelepedő a globalizációval szemben nem tudunk megfelelően védekezni. A többségi beolvasztás és a gazdasági egyenkultúra bedaráló, erodáló hatása közé került magyarság egyre kevésbé képes önazonosságából, gy ökereiből meríteni az megtartó erőt. Úgy állunk ezzel, mint annak a betegnek az esetével, aki már évtizedek óta szenved, mondjuk valamilyen aszmatikus kórban, s a végén egy másfajta betegség viszi el. Mi a kommunizmusból vagyunk kigyógyulóban, erre ránkkös zönt a globalizmus és cseberből vederbe esünk. Egy legyengült szervezetet talál az újabb betegség és könnyűszerrel elbánik velünk. Ijesztő, hogy a kommunizmus által meggyengült magyarságot mennyire telibetalálta a globalizmus. Itt nem integráció folyik tul ajdonképpen, hanem globalizáció. A kettő rendkívül hasonlít egymáshoz, valami olyasmi, mint a szabadság és a szabadosság közötti látszólag csekély különbség, de valójában óriási különbséget jelent. Fájdalommal látjuk, hogy népünk, amely a legsötétebb dikta túrában is képes volt megőrizni például a keresztyén hitét, magyar református önazonosságát, most teljesen ki van szolgáltatva, a nem egyszer keresztyén köntösben jelentkező nyugati eszmei áramlatoknak. Ez a külsőképpen tételeződő veszély: a globalizmus, a z amerikanizmus, és minden ami ezzel jár, alattomosan és kecsegtető formában jelentkezik, éppen ezért nem tudunk védekezni ellene, mert eleve leszereli a veszélyérzetünket. Annál inkább szükség van a
