Reggeli Sajtófigyelő, 2008. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-03-08
9 október 23án önként felvonultak a kommunista uralom ellen, 1957. május elsején szintén önként vonultak fel a Kádárrendszer védelmében?” Mindebben Deák Istv ánnak bizonyára igaza van, mint ahogy igaza van abban is, hogy a „nemzeti egység” úgynevezett „mítosza” nem csupán magyar sajátosság, hiszen Szent Johannát, aki hagyományosan a franciák nemzeti egységének szimbolikus alakja, végül is francia bíróság ítélte máglyahalálra, és a királynak, akit pedig ő segített trónja megtartásában, ehhez nem volt egyetlen szava sem. Vagy hivatkozik a spanyol polgárháború történetére, mikor is Madrid bevétele után az addig hősiesen ellenálló város pincékbe bújt lakói százezers zámra jöttek elő, hogy ünnepeljék Franco tábornok bevonulását, és közülük sokan részt vettek a köztársasági foglyok lemészárlásában. Mindez, a szerző véleménye szerint azt igazolja, hogy a „nemzeti egység”, mint kívánatos stratégia, egyrészt a megvalósítha tatlan illúziók, másrészt a kártékony mítoszok közé tartozik. Igen, valóban így van, ha a „nemzeti egység” eszméjét úgy tekintjük, mint mindenkire kiterjedő és következetesen érvényesülő történelmi ideát. De valóban így kelle tekintenünk? Illetve a „nemze ti egység” eszméjének radikális elutasítása által nem azok előtt a törekvések előtt nyitnak szabad utat, amelyeknek éppen az az érdekük, hogy ilyen „egység” ne is legyen? Ma a magyarországi (és mindinkább a határokon túli – kisebbségi magyar) politikai éle tben napról napra tapasztalható a „nemzeti egység” eszméjének következetes elutasítása és az a mindinkább erőszakos törekvés, amely ketté kívánja szakítani nem pusztán a politika világát, hanem a nemzeti kultúrát, ennek hagyományait, és fel akarja számolni azt a társadalmi párbeszédet és közösségi szolidaritást, amelyre különben minden működő országnak, minden nemzeti identitásnak és minden nemzeti kultúrának fel kell épülnie. Korábban léteztek olyan konszenzuális tényezők, amelyek megalapozták és megkönnyí tették a társadalmi párbeszédet, akár az ellenérdekelt politikai csoportosulások között. Jól emlékszem arra, hogy például Antall József miniszterelnöksége idején bizonyos teret és szerepet kapott a párbeszédnek és a kiegyezésnek ez a kultúrája, maga a korm ány is így: politikai ellenfeleivel részben megegyezve terjeszthette az országgyűlés elé az úgynevezett „kétharmados” törvényeket. Még erősebb konszenzus vagy legalább dialógus volt tapasztalható a nemzetpolitikai stratégia kialakításában, vagyis az európa i intézményekkel, a szomszédos országokkal és mindenekelőtt a magyar kisebbségekkel kapcsolatos politika (például a támogatáspolitika) kialakításában. És ennél is erőteljesebben működött a közmegegyezés kialakításának óhaja a kulturális életben, így a magy ar irodalom belső viszonyainak és az úgymond: „irodalompolitikának” a kezelésébenalakításában. Mára ez a konszenzus tulajdonképpen elenyészett, különben a Kárpátmedencei magyar kisebbségi közösségek keretei között is, és minden területen szinte polgárháb orús konfliktusokat és viszonyokat tapasztalunk. A „nemzeti egység” eszméjét természetesen magam sem valamiféle mitikus ideának gondolom, amelynek minden területen és minden kérdésben meg kell határoznia a politika szereplőinek tevékenységét. A nemzet fenn maradása és a nemzeti élet működése mindazonáltal megkívánja az „egység” valamiféle minimumát: néhány stratégiai feladat, például a gazdasági konszolidáció, a működésképes demokrácia, az európai integráció és a kulturális stabilitás közös és minden politik ai vagy szellemi csoportosulás számára kötelező módon érvényesülő közös szolgálatát. Máskülönben nemzeti létről és fennmaradásról nem is beszélhetünk, és a nemzeten belül vívott csendes vagy zajos polgárháború (amelyről mostanában számos tapasztalatunk leh et) mindenképpen felemészti azokat az anyagi és szellemi erőforrásokat, amelyeknek az ország és a nemzet előrehaladását vagy legalább konszolidációját kellene szolgálniuk. Igaz, azok a történelmi példák, amelyeket Deák István felsorakoztat, valóban mintha azt igazolnák, hogy „nemzeti egységre” vagy ennek legalább valamiféle minimumára kár törekedni, mert ez eleve a megvalósíthatatlan ábrándok közé tartozik. Ezek a történelmi példák valóban beszédesek, tanulságosak – és nagyon riasztók. Ugyanis éppen a „nemz eti egység” legalábbis minimális létrehozásának az elmaradása okozta történelmünk legnagyobb kudarcait. A százötv en esztendős török hódoltság (és a középkori magyar nagyhatalom bukása) mögött valóban a mohácsi csatavesztés és e mögött az országos hatalmasságok vetélkedése és csendes „polgárháborúja” állott. Ha Szapolyai és más magyar katonai vezetők idejében megjelen nek Mohács alatt, vagy a királyi sereg valahol be tudja várni megérkezésüket, talán másként fordult volna az ütközet kifejlete és más lett volna a történelem. (Mint ahogy a Hunyadiak idején meg lehetett teremteni a katonai erőkoncentrációt, és el lehetett hárítani a török inváziót!) Folytathatnánk a történelmi példák vizsgálatát tovább. Nyilvánvaló, hogy a középeurópai régió nagyhatalmaival szemben a viszonylag gyenge magyarságnak nem voltak igazi esélyei, sem a Rákócziféle szabadságharc idején, sem 1848 – 1849ben, sem az első világháború végeztével, és persze nem lehettek ilyen esélyek 1956 novemberében sem. Az akárcsak ideiglenes nemzeti összefogás mégis szinte csodákat tudott teremteni, mind Rákóczi korában, mind negyvennyolcban, mind az ötvenhatos forr adalom napjaiban. Bizonyára az ilyenkor kialakult „nemzeti egység” nem lehetett volna tartós, 1956ban sem, sőt talán akkor a legkevésbé. Az egységbe forrott nemzet akár szimbolikusnak is nevezhető sikerei és győzelmei mindazonáltal igen nagy erkölcsi és l elki erőforrásnak és történelmi példának bizonyultak, és valójában ezek a példák tartották fenn a
